"Lehetőségünk van jól érezni magunkat az életben"

Egy nő akkor tud gondoskodni a családjáról, ha magával is törődik és szereti önmagát. Rangos Katalin úgy véli ehhez a kulcs az, ha a nők kiállnak magukért otthon, és nem hagyják, hogy folyamatosan leterheltek legyenek. A nőknek ugyanis nem kell feltétlenül elfogadniuk egy olyan családi szereposztást, amelyben nem érzik jól magukat.

Szerző: FEME

2019.10.03

A FEME tagjai elkötelezték magukat nőtársaik mellett, és a nyilvánosság előtt, közösen állnak ki azért, hogy segítsék a nőket a nőiességük megélésében, az egészségük megőrzésében. A FEME ezenkívül minden olyan véleménynek, gondolatnak teret ad, amely fejleszti azt a tudatosságot, amivel hétköznapi problémák könnyebben megoldhatóak. Ez utóbbi célkitűzés kapcsán, Rangos Katalinnal, a FEME egyik alapítótagjával beszélgettünk arról, miért fontos a családon belüli önérvényesítés; hogyan osszuk meg a háztartási teendőket, és mit jelent felnőtt nőnek lenni. Rangos Katalin Prima Primissima díjas újságíró, több mint negyven éve él boldog házasságban a férjével. Fiúk, Bazsó Gábor, művésznevén Karotta, meghatározó alakja a magyar médiának.

Gyakran visszaköszön női újságokban az a felvetés, miszerint a nőknek nehezebb, mint a férfiaknak. Mit gondolsz erről?

Rangos Katalin: Én soha nem éreztem hendikepesnek az életem, pusztán azért, mert nő vagyok. Szerintem, az egészéges embereknek rendelkezésükre áll az a lehetőség, hogy jól érezzék magukat az életben. Ebből a szempontból, teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő az illető: nem vagyok híve a nemi alapon történő megkülönböztetésnek. Illetőleg, ha valaki rátalál a saját nemében rejlő örömökre, lehetőségekre, akkor már nyert ügye van. Persze vannak olyan harcok, amiket nőként meg kell vívnunk, ilyen a munkahelyi előmenetel vagy a fizetés ügye. Ez sajnos tény, de hiszem, hogy a nők is képesek kivívni az őket megillető bánásmódot. Gyerekkoromban leányiskolába jártam, ahol azt tanították, hogy ugyanolyan értékűek vagyunk, mint a fiúk, és igenis tudunk boldogulni a világban. Nekem ezenfelül sokat segített, hogy volt egy testnevelő tanárnő, aki a példaképemmé vált. Ő tanított meg arra, hogy hogyan viselkedjek, hogyan érezzem jól magam nőként; ő magyarázta el, hogy el kell mondanunk a fiúknak, mik az elvárásaink velük szemben. Az lenne az ideális, ha 8-17 év között a lányok találkoznának egy olyan felnőtt nővel, aki megfelelő női mintát mutatna számukra. Otthon a családban ez nem biztos, hogy megtörténik; általában a külvilágból sajátítják el a lányok a női szerepeket.

Mit mondanál, mit jelent az, hogy valaki „felnőtt nő”?

RK: Az én meglátásomban, ez azt jelenti, hogy az ember már válaszolt arra a kérdésre saját magának, hogy ”Ki vagyok én”? Tisztában van azzal, mit akar kezdeni az életével, hova akar eljutni, milyen színvonalon szeretne élni, milyen férfit szeretne maga mellé. Valamint képes döntéseket hozni, vállalja a felelősséget, és nem másokat hibáztat. Ez a párkapcsolati döntésekre is igaz, ami nagy részben önismeretről is szól. Ugyanis, jól meg kell nézni kivel köt az ember szövetséget... A külvilággal szemben ketten lenni, családot alkotni egyértelműen jobb, mint egyedül állni a sarat. De ehhez meg kell találni a megfelelő partnert, aki ugyanúgy vélekedik a világról, ugyanolyan értékek szerint él. Ha ismerjük magunkat és a megfelelő partnert is megtaláltuk hozzá, akkor egyenrangú félként lehet otthon egymással élni. Ebből következően, elvileg nem lehetne olyan helyzet, hogy valaki állandóan jobban leterheltebb, mint a másik.

Sokszor mégis úgy tűnik, a nőkre több feladat hárul a családon belül. Általában ők intézik a gyerekkel kapcsolatos tennivalókat, a háztartási feladatok oroszlánrészét is ők látják el.

RK: Az élet akkor nehéz egy nő számára szerintem, ha alárendelt szerepet játszik egy kapcsolatban. Az a meggyőződésem, hogy együtt lehet működni: nem szabadna, hogy előforduljon az, hogy egy nőnek, pusztán a neméből fakadóan, több feladata van otthon. Ahogyan a férfiak, a nők is rengeteget dolgoznak; szükség van a munkájukra, mivel Magyarországon két keresetből lehet fenntartani egy családot. Én azt vallom, hogy egy férfi mindenben tud segíteni. Nyilvánvaló, hogy gyereket nem tud szülni és szoptatni, de azon túl nagyjából minden teendőt meg lehet osztani. Ha egy nő úgy érzi, hogy folyamatosan sok feladat zúdul rá, akkor meg kell tanulnia érvényesíteni az érdekeit a családján belül. Muszáj fellépni az érdekeink, ösztöneink mellett a párkapcsolatban! Egy nőnek nem kellene lenyelnie azt, ha valami bántja, és nem kell elfogadnia egy számára igazságtalannak érzett szereposztást. Ezzel nem azt mondom, hogy állandó veszekedés legyen otthon, csupán azt, hogy álljunk a sarkunkra, és merjünk beszélni a párunkkal arról, hogy ő miben tudna esetleg többet segíteni. Ehhez egy nőnek szeretni kell magát, és az kell, hogy fontos legyen önmaga számára is a saját hogyléte. Ráadásul, én úgy látom, a férfiak szeretnek segíteni! Gondoljunk bele, milyen szívesen megölik a pókot a kedvünkért, és ha kérjük, ugyanolyan szívesen felhúzzák a lepedőt is az ágyra. Valamint, a legfontosabb: el kell felejteni azt, mit diktál a külvilág arról, mikor lesz valaki jó anya, jó feleség. Eszméletlen nagy tévút ezzel foglalkozni!

A férjeddel több mint negyven éve éltek együtt, ti hogyan határoztátok meg kinek mi a feladata otthon?

RK: Úgy vélem, hogy mindent meg lehet beszélni, minden teendőnek meg lehet találni a maga gazdaját a családon belül. Nem gondolom, hogy a háztartási feladatokról listát kellene írni, általában a feladatok elvállalása automatikusan történik. Az lenne a természetes, ha a két ember szépen, együtt simulna bele az életbe, ahogy a mindennapok megkövetelik, és nem támasztanának elvárásokat egymás felé. A férjem soha nem akart rajtam uralkodni, nem várta el például, hogy vasaljak. Volt, mikor a fiammal ott álltunk a vasalódeszka felett, és együtt szerencsétlenkedtünk azon, hogy hogyan vasaljuk ki a fiam ingjét, annyira nem állt a kezemre az egész. A mai napig a férjem készíti a reggelit, kiveszi a szatyrot a kezemből, előveszi a porszívót, mert tudja, mennyire nem szeretek ezzel babrálni. Viszont, ha nem végez tökéletes munkát, nem kritizálom emiatt, esetleg gyengéden kikorrigálom a dolgot… Sokszor látom, hogy a nők sok mindent nem engednek ki a kezükből. Néha lehetséges, hogy úgy érzik egyszerűbb, ha megcsinálnak valamit, mintsem azt még elmagyarázzák a férjüknek. Sajnos, ennek nagy ára lehet hosszú távon, ugyanis egy idő után, ez is közre játszhat abban, hogy a nő azon kaphatja magát, hogy lestrapált és fáradt.

Mi a helyzet akkor, ha valamiért mégsem sikerül egyenrangúan megosztani a tennivalókat?

RK: Elképzelhető természetesen az az eset is, hogy egy nő nem tudja érvényesíteni otthon az akaratát ugyanis a férfi más értékrenddel rendelkezik, túl sok mindent vár el tőle, nem akar partner lenni, és nem tudják megfelelően dedikálni egymás között a feladatokat. Ez esetben be kell látni azt, hogy lehet, rosszul választottunk annak idején, majd hozni kell egy másik döntést. A felnőtt élet döntések sorozatából áll, mindenért felelősséget illik vállalnunk saját magunk előtt. Nem visz előrébb, ha mást vagy magunkat hibáztatjuk, érdemes inkább elfogadni az adott helyzetet, és amennyiben módunk van rá, változtatni rajta; elsősorban őszinte, nyílt kommunikációval. Természetesen, az is lehet, hogy egy idő után nincs más opció hátra, csak a kapcsolat megszakítása. Habár én azt tapasztalom, hogy az emberek túl könnyelműen válnak el manapság, még azelőtt, mielőtt megpróbáltak volna mindent.