Nincs reménytelen helyzet!

Nincs reménytelen helyzet!

Dr. Tóth Árpád Gábor belgyógyász, hematológus február 16-án Astellas-díj - Az Év Orvosa elismerést vehetett át. Erre a díjra a páciensek maguk jelölhetik kedvenc orvosaikat egy olyan levél kíséretében, amelyben leírják személyes történetüket.

Tóth doktor a Pécsi Orvostudományi Egyetemen végzett, most pedig már több mint tizenhárom éve a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház II. Belgyógyászat és Hematológiai Osztályának munkatársa. Először nem is értette, miért került be a jelöltek közé, sőt, azon is gondolkozott, egyáltalán elfogadja-e a jelölést. Végül a betegeitől felé áradó szeretet meggyőzte. Azt mondja, jólesik neki a megerősítés, az, hogy a páciensei úgy érzik, jó úton jár. Ő belül mindig úgy érzi, lehetne még egy kicsit jobb...

Gratulálok! Hogyan érzi most magát?

Köszönöm. Elsősorban rendkívül meg vagyok hatva. Nem gondoltam volna, hogy a betegeim úgy érzik, méltó lehetek egy ilyen díjra. Meglepett, hogy "odáig merészkedtek", hogy jelöljenek engem. Ettől még természetesen nem szabad úgy éreznem, hogy jobb vagy különb lettem. Egy díj mindig veszélyes abból a szempontból, hogy elégedettséget von maga után, - szerintem ugyanis nem szabad, hogy egy orvos teljes mértékben elégedett legyen a saját munkájával. Az önteltség hibákhoz vezet. Én inkább úgy érzem, újabb ösztönző erőt kaptam ettől a díjtól. És megtapasztalhattam a betegeim szeretetét, akik még bevásárlás közben is megállítottak, hogy gratuláljanak.

Emlékszik a régebbi betegeire is?

Igen! Akikkel három-négy alkalomnál többször is találkoztam, azokra különösen.

Miért választotta az orvosi hivatást?

Mindig is érdekeltek a természettudományok. Gimnazista koromban a nagybátyám nagyon beteg lett, és akkoriban rendkívüli módon érdekelni kezdett az orvoslás. Olyannyira, hogy a második osztály utáni nyáron elszegődtem a győri kórház II-es belosztályára segédápolónak. Az ott szerzett élmények meghatározták a sorsomat. Külön ki kell emelnem Sükösdné Csaplár Katalin nővért (ma már főnővér), akinek az embersége mély benyomást tett rám. Az, hogy hogyan bánj egy beteggel, nem tanítható, de bizonyos dolgokat el lehet lesni.

Ezek után természetesen nem volt kérdés, hogy orvosi egyetemre megyek. Egy-két tanáromra most is emlékszem. Még ma is szinte hallom, ahogyan Kellermayer professzor úr megkérdezett bennünket: mi lesz magukból? Néhányan azt felelték: orvos. Úgy, szóval maga csak orvos lesz? - kérdezett vissza a tanár úr. Majd elmesélte, hogy szerinte egy orvosnak azt kell éreznie: kapitány. Olyan kapitány, aki érzi a beteg hajóját, ismeri a tengert, és mindent megtesz azért, hogy együtt érjenek partot. Innen is üzenem a professzor úrnak, hogy emlékszem a szavaira, és igyekszem jó kapitány lenni.

A hajózás sikere nyilván a betegen is múlik.

Igen, a beteg hozzáállása nagyon fontos! Az ő személyiségétől függ, hogy mennyire tud küzdeni a gyógyulásért, de az orvos feladata, hogy megnyerje őt az ügynek! Azt gondolom, nagyon fontos, hogy elegendő időt szánjunk erre. Pontosan el kell tudnunk magyarázni a betegnek, hogy mi az alapprobléma, hogy mi zajlik a szervezetében, hogy mit jelent a terápia, és hogy milyen eredmény várható a kezeléstől. Elvégre az ő testéről van szó.

Hiszem, hogy nincsen reménytelen helyzet, csak olyan helyzet, ahol kevés a remény. A statisztikák azt mutatják, hogy még a legsúlyosabb betegségekből is meggyógyul a betegek egy-két százaléka. A mi feladatunk, hogy megadjuk a betegnek a reményt.

Úgy tudom, időnként meglátogatja a budapesti kórházakba utalt betegeit.

Igen. Egyéb ügyeim miatt előfordul, hogy Budapesten járok. Mivel számon tartom, hogy melyik betegem hol fekszik, ha tehetem, ilyenkor bekukkantok hozzájuk. Örülök, ha ezzel jobb kedvre deríthetem őket.

Előfordul, hogy ön is elkeseredik?

Természetesen én is rettentően el tudok keseredni. Nem is értem, honnan jön az erő az újrakezdésre. Van egy régi mondás: az élet a veszteségekről szól, de mindig újrakezdjük. Ez már csak így van az emberrel: nem adjuk fel. Hangsúlyoznom kell, hogy ebben a nemes küzdelemben nem vagyok egyedül: a környezetemben dolgozó rengeteg gondos kolléga és nővér teremti meg azt a bizalommal teli légkört, amely nélkül lehetetlen lenne folytatnom.

Ön nagyon sokat dolgozik, ugye?

Naponta legalább tizenkét órát munkával töltök. Nagyon hálás vagyok a családomnak, amiért elviselik a sok külön töltött időt, a hazavitt munkát, a megszakított nyaralásokat... A párom, Tímea, nővér, így ő pontosan tudja, miről szól ez a hivatás. Ő azt is látja rajtam, ha megvisel egy-egy betegem esete.

Ha mégis marad egy kis szabadideje, azt mivel tölti szívesen?

Nagyon szeretem a zenét. Márciustól októberig heti négy-hat alkalommal futok, lehetőleg a szabadban, például folyóparton. Kedvelem a logikai-stratégiai játékokat is. Legfőképpen pedig igyekszem minél több időt a családommal, a lányaimmal tölteni, akiket egyébként egyelőre cseppet sem érdekelnek az orvosi dolgok, de ez nem is baj.

"Rögtön másképp láttam a világot"

"...Emberként bánt velem még akkor is, amikor vádaskodtam, vigasztalt, bátorított. A rendszeres viziteken kívül mindennap meglátogatott, még hétvégén is, pedig nem volt ügyeletes. ...Meglátogatott Budapesten, és én rögtön másképp láttam a világot. A megjelenésével újra erőre kaptam.  ...Most már itthon erősödöm, de a kezemet most sem engedte el. Kontrollra hozzá megyek, neki elmondhatok bátran mindent, valamennyi kérdésemre választ kapok... Az emberségén kívül kiemelném, hogy kihívásnak tart minden betegséget, és az eredményességért mindent meg is tesz."

Részlet a jelölést tevő Póczáné Magyar Éva leveléből.

Kapcsolódó írások
Kérdezzen szakértőnktől
Kapcsolódó gyógynövények
Kapcsolódó betegségek