Február vége az évszakhoz képest meleget hozott, így a barátnők elhatározták, hogy kirándulni mennek. Borika nagy hír bejelentésére készül, alig bírta megállni, hogy az életében bekövetkezett változást ne mondja el már telefonon Móninak és Melindának. A gyönyörű helyen tett túrázás majdnem szomorúsággal végződött, de a bejelentés végül mindenkit mosolyra fakasztott.

Ragyogó időre ébredtem ma reggel, a függönyön áttörtek a nap sugarai. Pár hete olyan, mintha már beköszöntött volna a tavasz, pedig hivatalosan még nincs itt az ideje. A barátnőimmel elhatároztuk, hogy meglátogatunk egy főváros közeli arborétumot, és megcsodáljuk a nyíló hóvirágokat.

Gyorsan felöltöztem, bepakoltam az előre elkészített szendvicseketés épp végeztem, amikor hívott Móni, hogy pár perc múlva a házhoz érkeznek. Bepattantam az autóba és már indultunk is úti célunk felé. „Látom, te is készültél plusz kabáttal” – fordult hátra Melinda. „Olyan kiszámíthatatlan, szeszélyes az időjárás, hogy soha nem tudom, hogy most melyik évszakhoz öltözzek.”

„Teljesen átalakultak az évszakok” – vette át a szót Móni. „Beszélhetnek nekem globális felmelegedésről, meg klímakatasztrófáról, de tény, hogy valami furcsa van az időjárásban, hiszen például az idén alig volt igazi tél. Most meg korán beköszöntött a jó idő, ami nem is lett volna rossz, de például nekem a szervezetem nehezen alkalmazkodika hőingadozáshoz. Sokat fájt a fejem, és a hangulatomra is rányomta a bélyegét a frontok váltakozása.”

„Pontosan így vagyok én is. Sokszor érzem fáradtnak, sőt rosszkedvűnek, nyomottnak magam. Szerencsére én nem vagyok fejfájós, de Lacim ízületei mindig előrejelzik az időjárás-változást. Szenvedett is tőle mostanában elég sokszor” – sóhajtottam szomorúan.

Mire kényelmesen elhelyezkedhettem volna az autó hátsó ülésén, már meg is érkeztünk az arborétumhoz, ahol a rengeteg autó ellenére hamar találtunk parkolóhelyet. Sokan döntöttek úgy, hogy kihasználva a szép időt meglátogatják ezt a csodálatos helyet.

Elindultunk az ősfák irányába, hogy felfedezzük Magyarország legeredetibb angolparkjának növényvilágát. Elsétáltunk a kastélyromig, Melinda pedig egy kis útikönyvet húzott elő hátizsákjából. „Készültem, hogy semmilyen információról ne maradjunk le” – lapozgatott lelkesen, majd sorolta a történelmi adatokat, hogy kinek a nevéhez fűződik a klasszicista kastély tervezése, melyik schönbrunni kertépítő mester alkotta meg a parkot. Megnéztük Ybl Miklós által tervezett pálmaház maradványait és a neoromán stílusban épült kápolnát is.

Egy kis fahídon átsétálva megpillantottuk a hóvirágmezőt, amely csodálatos látványt nyújtott. „Milyen pici virág, de ilyen mennyiségben olyan, mint egy hatalmas hófehér szőnyeg” – lelkendezett Móni.

Sétáltunk még a parkban, majd kerestünk egy helyet, ahol leültünk beszélgetni. „Meséljetek, kinek hogyan teltek az elmúlt hetek!” – néztem kíváncsian a lányokra.

„Nálunk minden rendben, bár a magánrendelő még mindig nem készült el, de már nem stresszelem magam, kivárom, amíg szép lassan elintézzük a szükséges papírokat és meglesz a felszerelés is” – hajtotta hátra Móni a fejét, és élvezte, hogy az előbukkanó nap felmelegítette arcát sugaraival. „Egyedül Barbarával van egyre több probléma, szinte kezelhetetlen lettmost, hogy belépett a tinikorszakba. Csodálkozom is, hogy az én rendes, visszafogott, udvarias kislányom mennyire megváltozott. A nővére, Nóra nem volt ilyen, így nekem kimaradt ez a mindenki által rémtörténetekkel tűzdelt időszak. Eleinte nem is tudtam a helyzettel mit kezdeni, most pedig inkább elengedem a veszekedéseket, konfliktushelyzeteket. A mai fiatalok annyira másképp gondolkodnak, viselkednek, hogy sokszor nem is értem a problémáit, a fölösleges kirohanásait. Van, hogy napokig duzzog, ha hozzászólok, akkor durván válaszol. Nem tudok mást tenni, mint kivárom, hogy visszakapjam az én kedves lányomat. Remélem ez a korszak is véget ér egyszer.”

„ Klaudiával még szerencsére nincs ilyen probléma” – vette át a szót Melinda. „Inkább pont az ellenkezőjét tapasztalom, mint te Barbarán. Szótlan, visszahúzódó, sokszor nagyon magányosnak tűnik. Régen sem tartott nagy baráti kört, de mindig voltak barátnői, most azok is elmaradtak. Ha kérdezem, akkor csak vonogatja a vállát, hogy jó így neki, mert az iskolában barátkozik pár lánnyal, de azok nem olyanok, akikkel az órákon kívül is szívesen találkozna. Ez néha szomorúvá tesz engem is, mert nem tudom, hogyan segíthetnék neki.”

„Ez is egy korszak – ahogy Móni mondta az előbb” – legyintettem. „Nem tudsz segíteni, csak megértően meghallgatni a dolgait, ha beszélni akar róla. Nemsokára középiskolába megy, akkor majd megint bekerül egy új közösségbe, és bizonyára talál új barátokat. Móninak a tanácstalanságát megértem, mert sok ismerősömtől hallom, hogy a mai kamasz korosztályt egyszerűen képtelenség megérteni és kezelni. Annyira a digitális világban élnek, másképp gondolkodnak, mint a szüleik, hogy nehéz eljutni hozzájuk érzelmileg. Nagy a generációs szakadék, ez régen nem így volt. A tisztelet, a szülői szigor mára már elfeledett kifejezések. Nem szeretem ilyen öregesen kifejezni magam, de tényleg megváltozott a világ” – nevettem fel.

„Ráadásul múltkor meséltem nektek, hogy Tamás furcsán viselkedik velem, és ez a helyzet azóta sem változott. Nagyon átalakult a kapcsolatunk, néha úgy érzem, hogy véget kellene vetni. Ha megpróbálom megbeszélni vele, csak a vállát vonogatja, hogy nincs semmi, csak fáradt, vagy valamire hivatkozik, de ez inkább elterelés a problémáról” – hajtotta le szomorúan a fejét Melinda, cipője orrával a füvet piszkálva.

„Remélem valóban nincs semmi baj, csak átmeneti ez az állapot” – simogattam meg a vállát. „Viszont nekem van egy fantasztikus hírem” – gondoltam, hogy a szomorúságot feloldom a meglepetésként tartogatott információval. „Juditom várandós, úgyhogy pár hónap múlva megszületik a harmadik unokám, bár az még nem derült ki, hogy milyen nemű lesz.”

„Ez nagyszerű hír” – ugrott a nyakamba Móni a szokásos temperamentumával. „Gratulálok!” – derült fel Melinda is.

Miután elcsendesedtünk, elindultunk még körülnézni a parkba, megnéztük a fenyveseket, a mocsári ciprusokat, Magyarország legnagyobb akácfáját és az öreg platánt is. Feltöltődtünk a tavasz és a növények illatával, majd elindultunk hazafelé.

Útközben mindhárman gondolatainkba mélyedve néztük az elsuhanó tájat. Azon gondolkodtam, hogy vajon Melinda újra megtalált boldogsága valóban csak eddig tartott? Rossz érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de nem mondtam el neki. Nem féltem őt, csinos, okos, sikeres nő, biztos talál magának másik párt. Valahogy úgy éreztem, hogy már ő is elengedte ezt a bizonytalanságba fulladt kapcsolatot.

(A következő számban folytatjuk)