Manapság olyan természetesnek vesszük kultúránkban az erőszak jelenlétét, hogy sokszor fel sem tűnik, ha épp elszenvedjük, vagy mi okozunk fájdalmat másoknak. Keveset beszélünk a nehezen felismerhető, de mégis oly erősen romboló bántalmazási formákról: a szeretet megvonásáról, a másik állandó kritizálásáról, megszégyenítéséről, vagy szabadságának korlátozásáról. Az sem kap kellő figyelmet, hogy nem csak a nők és gyermekek lehetnek szenvedő felek, hanem valójában a társadalom bármely tagja kapcsolaton belüli erőszak áldozatává válhat.

Generációról generációra

A kutatások azt mutatják, hogy jelentős szerepe van a gyermekkorban elszenvedett testi-lelki gyötrésnek abban, hogy az egyén felnőve maga is bántalmazó vagy újra áldozat legyen. Egyesek ugyanis  szüleiktől azt a hamis üzenetet kapják, hogy megérdemlik azt a testi vagy lelki terrort, amiben részesülnek. Az ilyen családban élők észrevétlenül tanulják meg azt a helytelen mintát, hogy mások sanyargatása a feszültség levezetésnek egyik lehetséges módja. Aki így nevelkedik, könnyen „beletanul” az áldozat szerepébe és az úgynevezett tanult tehetetlenség állapotában (,,bármit teszek, akkor is bántani fognak”) egész életében képtelen lesz egyedül szabadulni ebből a szerepből. A másik alternatíva, hogy az agresszorral azonosulva, felnőttként maga is bántalmazóvá válik. Fontos ugyanakkor kihangsúlyozni, hogy felnőttként már mindannyian választhatunk, hogy miként viselkedünk, nem takarózhatunk örökké azzal, hogy kiskorunkban milyen elnyomásnak voltunk kitéve. A valódi megoldást tehát az jelenti, ha tudatos munkával kilépünk ebből az ördögi körből.

Sokszínű bántalmazás

A hétköznapokban sokkal szélesebb spektrumon mozog a családon és kapcsolaton belüli erőszak, mint amit a büntetőjog valóban képes szankcionálni. A szóbeli bántalmazás például kimeríthető azzal, ha veréssel fenyegetik az áldozatot, de ide tartozik a gúnyolódás, lekicsinylés vagy a gyerekek elvételével való fenyegetőzés is. A lelki terror is széles skálát ölel fel: féltékenység, félelmetes viselkedés (pl. tör-zúz az áldozat szeme láttára), az elnyomott felet elszigetelik rokoni-baráti körétől, a nap folyamán sorozatosan ellenőrzik, átkutatják zsebeit. A testi agresszió is túlmutat a verésen: az a személy is ennek van kitéve, akit mozgásában korlátoznak, éheztetnek, nem adnak neki inni, vagy ellehetetlenítik, hogy gyógyszereit beszedje. A szexuális erőszak sem csak azt takarja, hogy az illetőnek akarata ellenére kell aktust folytatnia partnerével vagy egy általa kijelölt személlyel. Ide tartozik az is, ha a bántalmazó akadályozza az áldozatot a fogamzásgátlásban, ezzel akarata ellenére történő abortuszra vagy gyermekvállalásra kényszerítve őt. A gazdasági erőszak is gyakori, amikor a domináns fél nem engedi jövedelemhez jutni az alárendelt felet, vagy ha a bántalmazottnak van is pénze, afölött a bántalmazó kizárólagosan rendelkezik és ezzel anyagi függésben tartja partnerét, gyermekeit.

Bántalmazott férfiak, idősek, fogyatékkal élők

A legtöbb férfi nem is tudja, hogy bántalmazó kapcsolatban él. Mert a nő ,,csak” megalázza, elidegeníti őt a környezetétől, gyerekeitől, vagy teljes ellenőrzést gyakorol az élete felett. Az úgynevezett tabusítás még nagyobb ebben a témában, a legtöbb sértett inkább elrejti magát, hiszen nem akar a gyenge, sebezhető férfi képében megjelenni. Pedig mértéktelen féltékenység, önbizalom rombolás, lelki terror ezeknek a férfiaknak a mindennapi jussa. Ilyen esetben sem elfogadható és nem normális tanács az, hogy ,,üss vissza” vagy ,,miért hagyod magad?”. Meg kell érteni, hogy nekik is jogi és pszichológusi segítségre van szükségük, hiszen ők már nincsenek abban az állapotban, hogy önerőből képesek legyenek nemet mondani az őket érő erőszakra. Jellemzően akkor kérnek segítséget, amikor a nő már a gyerekekkel is kegyetlenkedik.

Nem mehetünk el amellett, hogy a bántalmazás az időseket és a fogyatékkal élőket is érinti, velük szemben is megvalósulhat az imént említett magatartások bármelyike. Ide sorolhatjuk a testi-érzelmi elhanyagolást (amikor nem látják el a rászoruló személyt), továbbá anyagi kizsákmányolást is (az elnyomott fél nyugdíját vagy otthonát a bántalmazó sajátjaként kezeli). Különösen fontos azt kiemelni, hogy körükben lehetnek olyanok, akik állapotuk miatt nem képesek segítséget kérni, ezért a szociális ellátórendszernek és környezetüknek kifejezetten érzékenynek kell lenniük az ilyen jelzésekre.

Amikor a gyermek az áldozat

A hiedelemmel ellentétben nem csak annak a bántásnak marad nyoma, amit a gyerek már fel tud idézni, el tud mondani. Valójában a preverbális (beszédfejlődés előtti) életkorban is megértik a csecsemők a hangsúlyból, hangerőből, gesztikulációból, hogy szeretettel vagy haraggal beszélnek-e hozzájuk. Sok apa és anya pillanatnyi feszültségének levezetésére használja a kiskorúakkal szemben a szóbeli agressziót. Azonban míg ez a dühöngés a felnőtteknél a frusztráció levezetéséhez vezethet és pár perc múlva már nem is emlékszik az egészre, a gyermekben maradandó sérülést okozhat! Hiszen nem mindig a test viseli a bántalmazás nyomát. Jó példa erre az a kliensem, aki ha ötösnél rosszabb jegyet vitt haza az iskolából, szülője őrjöngve tombolt. Bár sosem ütötte meg kliensemet, ő mégis a mai napig szorong, bizalmatlan és úgy véli, nem hibázhat élete semmilyen területén, hiszen akkor jön az aránytalan retorzió – ahogy azt gyerekkorában megtanulta felmenője viselkedéséből. Meg szoktam kérdezni klienseimtől azt is, hogyan dicsérték-e őket gyerekkorukban? Sokuk válasza sajnos így hangzik: ,,ki se néztem belőled, hogy meg tudod csinálni” vagy ,,azt hittem, ha nekem nem megy, neked se fog” vagy ,,nem is vagy te olyan buta, mint gondoltam”. Nos, talán mondanom sem kell, ezek nem dicséretek. Gyermekkorban nem csak fizikailag vagyunk kiszolgáltatva a szüleinknek, hanem lelkileg is: a gyerek nem kérdőjelezi meg, hogy a szülő róla alkotott képe valós-e? Nem vonja kétségbe nevelője szavát: akit folyamatosan rossznak, alkalmatlannak minősítenek, az ennek megfelelően kezd el viselkedni. Pedig minden gyermek jó és nekünk, felnőtteknek kell elérnünk, hogy szerethetőnek is gondolják, érezzék magukat!

Miért nem lépnek tovább?

Az áldozatok többsége már képtelen önállóan dönteni, megtenni azt az egyszerű lépést, hogy kilépjen a kapcsolatból. Ugyanis a bántalmazó szisztematikusan építi le a bántalmazott önbecsülését, amit csak tetéz, hogy gyakran pénzügyileg is ellehetetleníti. Roppant kártékony az a családi-társadalmi hiedelem is, hogy a nőnek – vagy bármely kiszolgáltatott helyzetben lévő embernek – el kell viselnie és titkolnia kell az erőszakot. Ráerősít a kilátástalanságra a bántalmazó manipulációja, amellyel alattomosan elhiteti, hogy felette áll az elnyomottnak, így bármit is tesz  másikkal, ahhoz joga van. Az elbizonytalanítás része az is, hogy a bántalmazó egy ideig bűnbánó, odaadó viselkedést tanúsít, ilyenkor az áldozat ismét hisz neki, feloldozza őt. De aztán teljesen kiszámíthatatlanul újra elkezdődnek és jellemzően egyre durvábbá válnak a dühkitörések. Majd a kör újraindul.

Honnan kérhetnek segítséget?

Az első lépés, hogy az áldozat felismerje: bántalmazó kapcsolatban él, melyből ki lehet és ki is kell lépni. A területileg illetékes családsegítő szolgálatoknál, szociális munkásoknál is jelezheti, ha bántalmazzák a kapcsolatban. Tudatos, előre megtervezett munkának kell lennie, legjobb, ha a bántalmazó nem tud arról, hogy kilépni készül a kapcsolatból, ugyanis még erősebb retorziókat alkalmazhat. Ha van megbízható személy, akit bevonhatnak a kilépés végrehajtásába, érdemes a segítségét kérni. Segélyszervezetek már nem csak jogi, hanem pszichológus ellátást is biztosítanak a bántalmazottaknak, hogy önértékelésük megerősödjön. Azonban a család- és párterápia ilyenkor egyáltalán nem javasolt! Noha ma elsősorban az áldozatok támogatásán van a hangsúly, egyre több törekvés van arra, hogy a változás mellett elköteleződött bántalmazók is kaphassanak iránymutatást.

Katona Katalin
okleveles pszichológus

A cikk a novemberi Patika Magazinban jelent meg! Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!