Balogh Krisztián 22 éves korában új tüdőt és májat kapott. Ez az egyik legrizikósabb kettős transzplantáció, és ő túl van rajta. Hálás, hogy új esélyt kapott az életre, és ezen túlmenően pedig álomba illő lehetőségek találták meg. Alig több mint négy évvel a transzplantáció után már megjárt két több ezer méter magas hegycsúcsot!

Milyen betegség volt az, ami szükségessé tette a transzplantációt?

Pár órával a születésem után már műtöttek is bélelzáródással. Szerencsére nagyon jó kezekbe kerültem, mert az orvos, aki műtött nem hagyta annyiban a dolgot, és kért pár genetikai vizsgálatot, mert nem találta normálisnak, hogy egy újszülöttnek bélelzáródása legyen. Így derült fény a cisztás fibrózisra. Ahhoz, hogy ez kialakuljon anyától és apától is rossz gént kellett örökölnöm.

Mit érint ez a betegség?

Elsősorban a légzőrendszert. Sűrű, tapadós váladék keletkezik a tüdőben, amiben nagyon könnyen megtapadnak a kórokozók. De az emésztőrendszert is érinti, mert az emésztőnedvek is sűrűbbek lesznek, és ezáltal nem jól működnek: nem szívódnak fel jól a vitaminok, ásványi anyagok. Nyáron például egy cisztás fibrózisban szenvedő beteg teljesen kifehéredik a melegben – a bőre is, és a ruhája is, ‒ mert kicsapódik rajta a só.

Egy műtéttel kezdődött az életed. Hogyan alakult az állapotod az idő múlásával?

Akkor 20-30 cm-t vágtak ki a vékonybelemből, és ezek után 3-4 évig sztómával éltem. Nem nagyon emlékszem rá, milyen volt az. Akkoriban még teljesen jó állapotban voltam, évente egyszer-kétszer kellett orvoshoz mennem, hogy felmérjék az állapotomat. Azt leszámítva, hogy többször voltam beteg, főleg télvíz idején, nem nagyon befolyásolta az életvitelemet. Ugyanúgy játszottam, tanultam, éltem, mint a többi gyerek, mellé rengeteget sportoltam, ami kifejezetten ajánlott cisztás fibrózis mellett, mert minél jobban átlélegzi a beteg a tüdejét, annál jobban ürül ez a makacs váladék. Aztán 15-16 éves koromban kezdett el szépen lassan romlani az állapotom.

Mikor kerültél fel a transzplantációs várólistára?

A májváró listára már 17 éves koromban felkerültem. Ebből is látszik, hogy a májam sokkal rosszabb állapotban volt, mint a tüdőm. 18 évesen az Országos Korányi Pulmonológiai Intézethez kerültem. 2014 elejétől már sok időt töltöttem ott, ami azt jelenti, hogy 1-2 havonta több hetet is.

Milyen kezeléseket kaptál akkoriban?

Egy-egy ilyen alkalommal két hetet töltöttem a kórházban, antibiotikumot, hörgőtágítót és váladékoldót kaptam intravénásan. Aztán ahogy egyre rosszabb lett az állapotom - már a tüdőm is kezdett a májamhoz romlani - volt olyan, hogy egy ilyen kéthetes kúra után két napot töltöttem otthon, és már mentem is vissza az újabb kezelésre.

A máj nem érkezett meg - pedig már évek óta fent voltál a listán.

Nem bizony… De aztán 2015 februárjában a Magyar Tüdő Transzplantációs Várólista Bizottsága elé kerültem, aminek tagja volt Lang György professzor, aki akkoriban már Bécsben dolgozott, és elintézte, hogy megvizsgáljanak ott. Még a hónap végén kiutaztunk, találkoztam a tüdő- és a májtranszplantációs részleg vezető orvosaival, és úgy határoztak, hogy bevállalják a kombinált szervátültetést.

Jól gondolom, hogy ez egy különleges dolog?

Olyannyira különleges, hogy Európában nincs más ilyen kombinációjú transzplantált. Volt még egy próbálkozás, de ő sajnos meghalt. Ausztráliában kétszer tettek kísérletet, de ott se jártak sikerrel. A világon talán 6-7 ilyen ember él jelenleg. A nagy rizikó abból adódik, hogy itt két helyen is félbevágják az embert - egyszer a mellkasánál, egyszer a hasánál, míg más kettős átültetést megcsinálnak egy vágásból.

Mennyit kellett várnod a műtétre?

2015 nyarán kerültem fel a várólistára, és november 26-án jött a riasztás, hogy megvannak a szervek, indulhatunk.

Milyen érzések kavarogtak benned?

Már nagyon ramaty állapotban voltam, úgyhogy a teljes nyugalom lett rajtam úrrá, műtét előtt még aludtam is egy jót. Úgy voltam vele, hogy már minden mindegy, most legalább történik valami. Amúgy óriási szerencsém volt, mert épp aznap lett vége egy kéthetes antibiotikum-kezelésemnek, úgyhogy annál jobb állapotban nem is lehettem volna, abszolút készen álltam a műtétre.

Hány órás volt a műtét?

18 órán keresztül tartott. Először a tüdőt, aztán a májat ültették be. Pénteken volt a műtét, szombaton már felébredtem, méghozzá lélegeztető gép nélkül! Ez nagy szó! Annyira passzoltak a szervek és annyira dolgozni akartak, hogy nem volt szükség rá. Szombaton este már ettem egy joghurtot, vasárnap pedig lábra álltam.

Ez nagyon jól hangzik! Mintha csak egy egyszerű epeműtéted lett volna...

Nagy szerencsém volt. És persze nagyon akartam is menni, tenni, élni. Úgyhogy egy hét után már rendszeresen sétáltam, egyre nagyobb távokat. Összesen 40 napot töltöttem Bécsben, minden kifogástalan volt. Aztán hazakerültem a tüdőklinikára, ahol az orvosomat megkérdeztem, hogy mikor mehetek haza. Azt mondta, hogy amint 6 perc alatt le tudok sétálni egy bizonyos távolságot. Még aznap lesétáltam annyit, de nem engedett haza.

Eléggé meglepődhetett, hogy ilyen jó állapotban vagy.

Igen, nem számított rá, hogy rögtön teljesítem a kérését. 10 napig voltam bent, ott kezdtem el szobabiciklizni, aztán otthon is folytattam a tekerést, amíg nem jött a tavasz. Akkor vettem egy rendes bringát, és rögtön az első körön eltörtem a könyököm. Amikor felhívtam ezzel az orvosomat, két percig nem tudta abbahagyni a nevetést. Azt mondta, hogy az jó, akkor már eléggé jól vagyok.

És hogyan lett a biciklizésből hegymászás?

Egyre többet bicikliztem, már 100-150 kilométereket is mentem, tudták rólam a kórházban is, hogy sportolok, úgyhogy nyáron megkerestek a Kilimandzsáró-expedíció lehetőségével. Akkor még egy év sem telt el a műtétem óta - és egy transzplantált életében ez a legkritikusabb időszak. De úgy voltam vele, hogy lehet, hogy nem is lesz belőle semmi, illetve ha lesz, akkor szívesen részt veszek a kalandban. Nem mindennap keresik meg ilyesmivel az embert… Aztán 2017 elején mégiscsak elkezdődtek a kivizsgálások az expedícióra, és nyáron egy hét fős csapattal megmásztuk a Kilimandzsárót, amelyben 2 tüdőtranszplantált volt, 4 orvos és egy fotós.

Az expedíciót a Bécsi Egyetem szervezte más országok orvosainak és transzplantáltjainak részvételével. Elég extrémnek hangzik tüdőátültetettekkel megmászatni egy majdnem 6000 méter magas hegyet. Mi volt ennek a célja?

A klinika részéről ez egy kísérlet volt, hogy megtudják, hogyan reagálunk az oxigénhiányra, a légköri nyomásváltozásra, és hogy a gyógyszeradagoláson kell-e változtatni mászás közben. De nekünk is voltak céljaink a mászással. 2015. december 9-én kezdődött meg a tüdőátültetés Magyarországon, és így kívántuk felhívni erre a figyelmet. Szerettük volna, ha gyorsan feltöltődik a várólista, és azt is meg akartuk mutatni, hogy transzplantáltként is lehet teljes életet élni, komoly célokat elérni, (kiemelés) és hogy milyen fontos a sport egy átültetett életében.

Mi lett az expedíció eredménye?

A klinika vizsgálatai azt mutatták ki, hogy jobban bírtuk mi átültetettek az oxigénhiányt, mint a velünk tartó orvosok - ezt azzal magyarázták, hogy a mi szervezetünk még emlékszik rá, milyen oxigénhiánnyal élni. A mi céljaink is megvalósultak, mert viszonylag gyorsan töltődött a magyar várólista, bekerült az eljárás a köztudatba - bár még mindig lehetne jobb, hiszen a mai napig több szerv van, mint ahány műtétet végrehajtanak. És én úgy tapasztalom, hogy sikerült sok transzplantáltat mozgásra bírni.

Idén az Atlaszt is megmásztad.

Szeptemberben volt az expedíció, ugyanúgy egy hét fős csapattal, amelynek már 3 tüdőtranszplantált tagja volt. Ennek a mászásnak a klinikai eredményei még nincsenek meg, de mindenki jól viselte, pedig volt pár nagyon kemény napunk.

Olyan pozitív a szemléleted. Ez a transzplantáció óta van így, vagy mindig is ilyen voltál?

Én nem mondanám magam pozitívnak, hanem inkább nemtörődömnek. Mindig úgy voltam vele, hogy ha valami rossz, akkor állok elébe bárminek, mert legalább történik valami. A műtét előtt is ilyen voltam, most is ilyen vagyok. Azon túlmenően, hogy új esélyt kaptam az életre, még rengeteg más pozitívum ért az átültetés kapcsán. Itt vannak például a hegymászások. Illetve rengeteg jó barátra tettem szert a Trappancs Egyesületből, ami a fiatal transzplantáltakat fogja össze. Persze ott van a másik oldal is, hogy itt vagyok majdnem 27 évesen, és még nincs se diplomám, se stabil munkám, míg a velem egykorúak már javában dolgoznak, sok mindent letettek az asztalra. Ez picit rossz érzés, de közben az eszemmel tudom, hogy sok évem ment rá a betegségre és a gyógyulásra.

Egy transzplantált új lehetőséget kap az életre - mint ahogy te is mondtad. Mindenki jól éli ezt meg?

Az én barátaim igen, élnek az új lehetőséggel, mernek tenni, céljaik vannak. De sajnos vannak olyanok is, akik depresszióba esnek, mert félnek attól, hogy baj lesz, hogy kilökődik a szerv, és bezárkóznak, elzárkóznak a világ elől. Én úgy gondolom, nem szabad félni! Felesleges lett volna a kapott esély, ha nem használtam volna ki.

Zima Katalin