Kutatások sora próbálta beazonosítani a szerelem agyi- hormonális folyamatait – részleges sikerrel. Sok gondolkodó fogalmazta meg azt is, vajon mi a hosszú távú, beteljesedett párkapcsolat titka – természetesen ebben sincs egyöntetű vélemény.

Mi zajlik hormonális szinten?

Talán kiábrándító ilyet olvasni, de a romantikus szerelem érzése nem a szívben, hanem az agy nucleus caudatusnak nevezett részében alakul ki. Az agy jutalmazásért és motivációért felelős területein a függőséghez hasonló állapotot idéz elő. Bár még nem teljesen ismertek az ezzel kapcsolatos változások, annyi bizonyos, hogy szerelem érzésekor fokozódik a dopamintermelés (jutalomérzés), nő az oxitocin mennyisége (fokozódó bizalom), magasabb lesz a vazopresszin szint (erősödő kötődés), illetve az adrenalin is fokozottabban termelődik (izgalom érzése). Az agy fMRI vizsgálata azt mutatta, hogy a szerelmes ember kevesebb figyelmet fordít önmagára és többet a rajongott személyre, ideértve azt is, hogy sokkal aktívabbak azok a területek, melyek azért felelnek, hogy a másik arcáról érzéseket olvassunk le és meg is értsük azokat.

Amint azt a legtöbben tapasztaljuk, ezt a roppant intenzív élményt a szervezet nem képes hosszú időn át fenntartani, nagyjából 2-3 év a lángoló érzelmek kifutási ideje. Egyrészt a test nem bírná tovább ezt a hormonális kiszolgáltatottságot (pl. szívdobogás, remegés, pillangók a gyomorban érzés, beszűkült tudatállapot). Másrészt legfeljebb ennyi idő alatt a szervezet hozzászokik a feniletilamin hormonhoz, mely a szerelem mindent elborító érzéséért felel. Ha örökké ,,hősszerelmes” módban lennénk, gyakorlatilag a társadalmunk is szétesne. Képtelenek lennénk a háztartásra, gyereknevelésre, munkára koncentrálni, folyton csak kedvesünkre fókuszálnánk. Sebaj, vigasztaljon minket a tudat, hogy ugyan a szenvedély nem tart örökké, de optimális esetben az euforikus szerelem lecsengése után a két személy közti érzések egy elkötelezett párkapcsolatban folytatódnak.

Elméleti szerelem

Robert J. Sternberg 1988-ban publikálta a szerelem háromszögelméletét. Modellje értelmében három komponens kell az igazi szerelemhez: szenvedély (szerelem testi oldala), intimitás (szerelem érzelmi oldala), elköteleződés (szerelem értelmi oldala). Ha ez a három egyszerre van jelen, akkor beszélünk beteljesült szerelemről. Hoffman és Weiner (2003) szerint két személy akkor ,,szerelemkompatibilis”, akkor van esélyük a hosszú távú kapcsolat kialakítására, ha a következő 12 személyiségvonásból legalább 4 illeszkedik. Íme, a lista: társasági igény, érzelmi intelligencia, spontaneitás, idealizmus, libidó, neveltetés, anyagiasság, extroverzió, esztétikai érzék, aktivitási szint, szubjektív jóllét (boldogság), intellektus. Más szerzők úgy vélik, jól jön, ha az emberi gondolkodásra egyébként is jellemző ,,pozitív illúziót” (pl. velem ilyen nem történhet), kiterjesztjük a partnerünkre is: optimistábban értékeljük őt, mint ő saját magát. További kutatók pedig azt az összefüggést vélték felfedezni, hogy a hosszú kapcsolat titka az egymás iránti kíváncsiságban, a közösen megélt újdonságokban rejlik.

 

Mit tehetünk, ha csillapodik a lángolás?

Először is, gondoljuk végig, hogy egyéniségünket mennyire sikerült megőrizni az együtt töltött évek alatt? Ha azt tapasztaljuk, hogy saját céljaink, vágyaink már nincsenek, ha a kapcsolat csak a közös célok megvalósításáról szól, feladtuk magunkat ,az nem jó jel. A kapcsolat dinamikájának fontos része, hogy a másik személyisége beépül az identitásunkba, kialakul a ,,mi” élménye, majd megkezdődik bizonyos fokú visszatalálás az ,,én” és ,,te” külön világába. Ez az enyhe távolodás, a másik individumának tiszteletben tartása, megélése szintén nagyon fontos a tartós együttélésben.

A hosszú kapcsolatok természetes velejárója, hogy az egymás iránt érzett vágy csökken. Kiküszöbölhetjük ezt, ha programjainkban, napi rutinunkban és a szexualitásban megjelenik időnként a változatosság. Érdemes olyan helyzetekben részt venni, melyben partnerünk kiemelkedő tulajdonságai – de főleg azok, melyekbe egykor beleszerettünk – újra előbújhatnak (pl. humora, helyzetfelismerő képessége, önfeledtsége). Természetesen ilyenkor ne mulasszuk el elismerésünket kifejezni (pl. jó látni, hogy milyen gyorsan jár az eszed; szeretek veled együtt nevetni stb.). Ehhez hasonló asszertív kommunikációs elemeket érdemes alkalmazni a ,,jó veszekedés” során is. Vagyis: kerüljük az üres kifejezéseket (pl. ,,te mindig, én soha”); figyeljünk rá, hogy ne az embert, a viselkedést minősítsük (pl. ,,idióta vagy” helyett ,,rossz döntést hoztál”); adjunk támpontot, hogy miben változtasson (pl. ,,szeretném, ha pontosan érkeznél”),  illetve mondjuk ki, milyen érzést vált ki belőlünk a bosszantó viselkedése (pl. ,,tehetetlennek érzem magam”).

Gyakori hiba az is, hogy a partner által ,,hazahozott” érzelmet rosszul reagáljuk le. Ha társunk arról számol be, hogy fizetésemelést kap, biztosan elvesszük az örömét egy hasonló válasszal: ,,ideje volt” vagy ,,csak ennyit kaptál?”. Ehelyett inkább örüljünk vele (pl. ,,gratulálok, igazán megérdemelted, büszke vagyok rád, meséld el, hogyan történt”), mert ezzel engedjük újra átélni ezt a számára jó érzést. Ezzel a hozzáállással is segítjük a másikat visszaszeretni önmagába, és így minket is jobban szeret majd. Amikor pedig úgy érezzük, végképp belekényelmesedtünk a kapcsolatba, képzeljük el, milyen lenne életünk a kedvesünk nélkül? Ennek függvényében sok minden kiderül a kapcsolat folytatásáról…

A kötődési minták árnyékában

Napjainkban egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a gyermekként megtanult kötődési stílus előre vetíti azt, hogy felnőttként hogyan viszonyulunk partnerünkhöz.

Aki biztonságosan kötődő alapokkal érkezik egy kapcsolatba, az könnyen, örömmel alakít ki kapcsolatot, nem fél elköteleződni, a másikhoz való viszonyát a kölcsönösség és stabilitás jellemzi. Ilyen típusú intimitásban a szexualitás a szerelem kifejezéseként jelenik meg.

Ha valaki elkerülő kötődési mintával élte túl a gyerekkorát, az a párkapcsolatban is távolságtartóan viselkedik. Csak magában bízik, kontrollálja az érzéseit. Kevésbé ragaszkodik a partnerhez, fél az intimitástól. Az ilyen személy a szexet a manipuláció eszközeként használja, számára ez egy ösztöntörekvés kiélése, stresszkezelés.

A szorongó kötődési stílussal élő személyben erős a vágy a másik közelsége iránt, de ugyanakkor fél az elutasítástól. A partnert túlzottan idealizálja, végletesen féltékenykedik, a visszautasítástól való félelme miatt kielégíthetetlen a szeretetéhsége. Folyton aggódik, hogy elég jó-e a másik számára. A szexet a biztonság és szeretet elnyerésének eszközeként alkalmazza.

Szakítás

Nem könnyű elfogadni, hogy a vágyainkat, jövőképünket is magába foglaló kapcsolat véget ér. A kötődési mintázatnak arra is nagy hatása van, hogy a szerelem végét miként vészeljük át. A biztonságosan kötődő ember tisztában van vele, hogy az elhagyás ellenére is szeretetreméltó, elfogadja a támogatást hozzátartozóitól, barátaitól és képes új kapcsolatot kialakítani a kapcsolat elgyászolását követően.

Az elkerülő kötődési stílusú személy számára ilyenkor bebizonyosodik, hogy őt nem lehet szeretni, másban nem lehet bízni. Nem fogad el segítséget, gyakran valamilyen önkárosító cselekvésbe menekül (pl. alkohol). Minden szakítás tovább táplálja a bizalmatlanságát, új kapcsolat kialakításáig sok idő telik el.

A szorongó kötődési mintával élő továbbra is úgy gondolja: ha eleget ,,pedálozik”, visszaszerezheti a másikat: szélsőséges figyelemfelkeltő stratégiákat alkalmaz, exét hívogatja, figyeli. Ugyanakkor szinte azonnal új kapcsolatot kezd, hiszen a partner elvesztésével identitását is elveszti, csak egy új személy oldalán találja meg önmagát.

A szakítás fájdalmas folyamatán végig kell menni. Idővel megszelídül haragunk, látjuk mindkettőnk felelősségét a kapcsolat kisiklásában, és ez szükséges ahhoz, hogy valóban önmagunkat tudjuk adni egy új kapcsolatban.

Katona Katalin
szexuálpszichológiai szakpszichológus

A cikk a Patika Tükör februári számában jelent meg! Keressem minden hónapban a gyógyszertárakban!