Életünk alakulása döntések sorozatából áll, és utólag derül ki, hogy jól méretük-e fel a ha az adott helyzetet. Oroszlán Szonja színésznőről nem mondható el, hogy nem szeret változtatni, fél belevágni az ismeretlenbe.

Hogy emlékszel vissza a kislánykorodra, beleszóltak a szüleid a döntéseidbe?

-Azt gondolom, hogy erősen beleszóltak, de ezt nem keserű szájízzel mondom. Nagyon sok mindenbe belefogtam gyerekként, ők pedig hagyták, hogy amihez kedvem van, azt kipróbáljam. Különböző sportokkal ismerkedtem, aztán amikor úgy döntöttem, hogy valami mégsem tetszik, akkor hagyták, hogy váltsak. Utólag azt látom, hogy a szüleim tudatosan engedték, hogy többféle dologgal megismerkedjek. Teniszeztem, vívtam, úsztam, síeltem, de mikor eljutottam egy- egy versenyig, akkor kiszálltam az egyesületből, és valami másba kezdtem. Ez a tulajdonságom máig megmaradt: ha valamit csinálok, azt teljes erőbedobással végzem, de ha azt érzem, hogy már unom, akkor abbahagyom.

-Emlékszel az első komoly döntésedre?

-Nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt, de kamaszként a gimnázium helyett egy kéttannyelvű közgazdasági szakközépiskolába mentem. Bár művész családba születtem, azt gondoltam, hogy én csak azértis valami egészen más pályára megyek majd. A külkereskedelmi szak valamiért akkor csábítónak tűnt. Egy picit bánom azt a döntésemet, de igazából kiderült az alatt a négy év alatt, hogy a gépíráson kívül semmit sem fogok majd hasznosítani az ott tanultakból, és akkor már érdekelt a színpad, a zene világa is.

-Egy döntéshelyzetben mersz segítséget kérni?

-Talán most már tudok tanulni a hibáimból is. A segítségkérés nagyon bátor dolog, és nem a gyengeség jele. Van három unokabátyám, rájuk mindig számíthattam. Sokáig túl büszke voltam ahhoz, hogy merjek beszélni az aggályaimról, vagy egyáltalán kikérjem mások véleményét. Nehezemre esett beismerni, ha valami nem ment egyedül. Jellemző rám, hogy mindent analizálok. Először az jut eszembe, hogy én mit rontottam el, nem szoktam másra hárítani a felelősséget, hiszen akkor hazudnék önmagamnak. Arra mindig figyeltem, hogy ne csapjam be magam.

-Színésznőként volt olyan szerepajánlat, amire nemet mondtál, de később megbántad, hogy elutasítottad?

-Inkább olyan volt, amit megbántam, hogy elvállaltam... Nagyon erősek a megérzéseim, valahol a gyomromban érzem, hogy kell-e az nekem, fogom- e majd szeretni azt a munkát. Ha begörcsöl a gyomrom, akkor biztosan nemet mondok. Lassan már a tapasztalataim is súgnak, amikor döntéshelyzetbe kerülök.

-Veled kapcsolatban mindig az a hiányérzetem, hogy nem láttalak még igazi drámai hősnő-szerepben. Annyira várom, hogy egyszer Nóraként, Olgaként, vagy Lady Macbethként lássalak a színpadon!

-Én is abban reménykedem, hogy ez még megtörténik majd! Ehhez váltani kell karaktert, bele kell érni, esetleg beleöregedni. Negyvenes nőkre viszonylag kevés jó szerepet írtak a világirodalomban. Ezt el kell fogadni, és meg kell várni, hogy átfordul. A harag napja című amerikai filmben egy iszonyúan bigott, kemény asszonyt játszottam Christopher Lambert feleségét. A rendező nem ismert korábbról, casting alapján választott ki a szerepre, és csak a forgatás után tudta meg, hogy én itthon egészen más, komikai karaktereket szoktam játszani. Érdekes, hogy ő látta bennem azt a figurát is…

-Talán ennek is köszönhető, hogy néhány évvel ezelőtt kiköltöztél Amerikába, és egészen új dolgokkal kezdtél foglalkozni?

-Szerettem volna jól megélni ezeket az éveimet. Nem akartam, hogy megviseljen az az időszak, amikor nem kapok igazán nekem való, vagy nekem tetsző szerepeket. Hasznosan akartam eltölteni ezt az időt, és van egy folyamatos tanulási vágy is bennem. Tudtam, hogy itthon nem tudok majd nemet mondani felkérésekre, de beskatulyázódom. Fel akartam töltődni, új energiákkal akartam ismerkedni. Mindig érdekelt az állatok gyógyítása. Elkezdtem egy kétéves állatorvos-asszisztensi iskolát, utána egy állatkórházban dolgoztam. Az fantasztikus volt, egy régi álmom vált valóra, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ebből nem lehet megélni. Elvégeztem egy kurzust is, amivel kifejezetten lovaknak lehet segíteni. Nekem is van egy Dani nevű lovacskám, aki a huszonnegyedik évét tapossa, de annyira jó állapotban van, hogy tízet simán letagadhatnánk. Gyermekként nem nagyon érdekeltek a lovak, de ezzel a pacival olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, ami csodálatos!

-Az állatgyógyászat mellett odakint humán orvosokkal is bőven volt dolgod…

-Az USA-ban az orvosi egyetemeken színészeket is alkalmaznak. Az orvostanhallgatókat színészekkel hozzák szituációba. Mi vagyunk az „álbetegek” -természetesen előtte részt kellett vennünk egy komoly tréningen is. Helyzetbe kerülnek a leendő orvosok, nővérek, megtanulják a kommunikációt a betegekkel, illetve a hozzátartozóikkal. Interperszonális kommunikáció fejlesztésnek hívják ezt. Az a lényege, hogy a fehér köpenyes szakember tudjon majd empatikus lenni, tudjon közölni egy rossz hírt, vagy éppen tudja bizalomra gerjeszteni a beteget, hogy az megnyíljon előtte. Amerikában nagyon komoly szerepet kap ez az orvosképzésben, bízom abban, hogy ez itthon is hamarosan megtalálja majd a helyét, hiszen nagy szükség lenne rá. Az orvos- beteg kapcsolat igazán bizalmi és intim viszony. Ezt a munkát most interneten keresztül végzem, emiatt egyelőre nem kell visszautaznom Amerikába.

-Ha már a döntésekről beszélgettünk, mit gondolsz, lehet-e a boldogság is egy döntés kérdése?

-Olyan nincs, hogy valaki folyamatosan, felhőtlenül boldog. Napok, pillanatok okozhatnak boldogságot, de szükségünk van szomorúságra, rosszkedvre is, hogy élvezni, értékelni tudjuk az örömeinket. Azt el lehet dönteni, hogy szomorkodunk-e a pillanataink miatt, vagy választunk magunknak valami elfoglaltságot, ami feltölt minket. Fontos, hogy hálásak is tudjunk lenni azért, ami jó. Szeretem a hétvégéimet megtartani magamnak, olyankor lelassulok, befelé figyelek, olvasok. Kell ez nekem, nem akarok átrohanni az életen.

Zoltán Tamás

Az interjú a Patika Tükör júniusi számában jelent meg! Keresse a gyógyszertárakban!