A legnagyobb példányszámú női lap, a Nők Lapja volt főszerkesztőjét hamarosan új színtéren látjuk viszont. Ahogyan a körülötte és benne zajló változásokról mesél, a mondatai egyszerre könnyedek és súlyosak, választékosak és gördülékenyek - akár egyből írhatnám is a gépbe. Azt mondja, ez igazán elvárható tőle, tartozik ennyivel a saját szakmaiságának és egy kollégának.

Tőled tanultam: a kényes témákról is merni kell kérdezni. Beszélhetünk a Nők Lapjától való távozásodról?

Persze, kérdezz nyugodtan! Jogilag közös megegyezéssel váltunk el egymástól a múlt év végén. A korrekt viszony jegyében lehetséges az együttműködés a kiadó és köztem, de kizárólag külsősként.

Értem, de milyen érzésekkel jöttél el a laptól?

Szóval nem hagyod magad, és az érzéseimre vagy kíváncsi. Hát jó. Természetesen - mivel ez nem az én döntésem volt - nehéz szívvel hagytam ott a szerkesztőséget. Határozottan azt éreztem, hogy lett volna még tennivalóm.

Eddig is nagyon sokat tettél.

Tizenegy évig voltam a lap főszerkesztője, és valóban rengeteg energiám, álmom, ambícióm, időm van benne. A Nők Lapja hatodik évtizede az én életem ötödik évtizedéhez kötődik, most már elszakíthatatlanul, kitörölhetetlenül és letagadhatatlanul. Ez alatt az idő alatt nőttek fel a gyerekeim, a lap a családunk része is lett. A Nők Lapja pedig ebben az időszakban olyan modern magazinná vált, mely sokáig nem adta meg magát a globalizmus uniformizáló kényszerének. Az évtizedet kitűnő belsős újságírók és rangos külsős szerzők jegyezték Stahl Judittól D. Tóth Krisztáig, Kornis Mihálytól Vámos Miklósig, Tóth Krisztinától Abody Ritáig, Grecsó Krisztiánig, akik önmaguk addigi teljesítményéhez képest is mást, újat alkottak itt. Büszke vagyok rá, hogy ebben partnerük lehettem.

A munkádat a szakma is értékelte, hiszen tavaly Táncsics-díjat kaptál.

Ez a szakma legnagyobb kitüntetése és ezért nagyon boldoggá tett. Tudom, hogy a médiában dolgozók is szenvednek attól, hogy alig kapnak a munkájuk minőségét elismerő visszajelzést. Az átlagos keresetek sem magasak, és csökken az újságírás presztízse is: amiért mégis érdemes csinálni, az az olvasók, látogatók, nézők érdeklődése, sőt, ragaszkodása.

Te biztosan rengeteg szeretetet kaptál az olvasóktól.

Ez adott erőt. Továbbra is azt hiszem, hogy az olvasóban bízni és őt a legmagasabb polcra helyezni: ez a legfontosabb. Azt látom, hogy ma a média teremt egy világot, és ezt akarja lenyomni a torkunkon. De nem biztos, hogy mi - mint fogyasztók - ezt akarjuk! Tévedés, hogy a médiacsinálók az igazán értékes és érdekes emberek! A média csupán közvetítő: ami érdekes, az ott van a másik oldalon, a valóság, az emberek oldalán. Róluk és nekik kell médiát csinálni.

A te neved egybeforrt egy márkával. Áldás ez, vagy átok?

Főszerkesztői éveim alatt nagyon is tudatosan próbáltam különválasztani a pozíciómat a civil életemtől - miközben persze szívem-lelkem benne volt a lapban. Tudtam, hogy sok megkeresés, barátság és szeretet nem nekem, hanem a főszerkesztőnek szól. Igaz, nagyon erős a csábítás, hogy elhidd, önmagadért szeretnek. Most letisztult a kép. Amim most van - tudásom, tapasztalatom, energiám, hitem és hitelem -, az csakis a sajátom. Ebből lehet és kell tovább építkezni. Szeretnék olyan médiában dolgozni, amely arra is képes, hogy direktebben támogassa a nőket különböző törekvéseikben: a társadalomkritikától a kreativitásig, az önmegvalósítástól a családsegítésig, s az egymás iránti szolidaritásig. A férfiak ezt már régen kitalálták maguknak, pártok, klubok, hobbik formájában - itt az ideje, hogy a nők is lépjenek.

Ennek lehet egyik fóruma a te alkotótáborod.

Igen, az idén június 20. és 24. között tartjuk az Eötvös 10 közösségi térben. Tavaly az ötven résztvevő mindegyike azt mondta, hogy velük már tíz éve senki nem foglalkozott ennyit, mint ebben a táborban! És ez nem azt jelenti, hogy nem érzik jól magukat a családban és a munkában, de kell még valami más, valami több! És lesz még egy welnesses "Flow" táborunk is.

Ennek a "valami más"-nak a jegyében hamarosan egy internetes szájtot is indítasz.

Igen. Olyan társakkal szövetkeztem, akik ismertek ugyan a médiából vagy a művészvilágból, de itt új oldalukról fognak bemutatkozni. Személyes és közvetlen jelenlétet szeretnék, valami nagyon egyedit, sok olvasmánnyal! Remélem, úgy működik majd, mint egy zenekar, ahol minden szólam szép, de a nagy egész egy új, közös értéket hoz létre. A műfaja blogmagazin, a címe ez lesz: *mimind*. Ez azt is jelenti, hogy mi, nők, együtt. De ha angolosan my mind-nak olvassuk, abban ott van az elme, a tudat, a lélek is.

Te nagyon jól ismered a mai magyar nők élethelyzeteit, örömeit, bánatait. Hogyan látod őket?

Olyan embereknek, akik mindenek felett hisznek a jövőben, s nem elméleti módon, hanem nagyon is gyakorlatiasan. Hiszen mi gyereket szülhetünk, és ezzel a jövőt alapozzuk meg. És hajlandóak vagyunk tenni is érte! A nőkben ma hatalmas erők feszülnek, de ezeknek nincs cselekvési terepe sem a politikában, sem a közéletben, sem a médiában, és ettől szenvedünk. Fontos, hogy önmagunk lehessünk, és ne legyünk arra kényszerítve, hogy álcázzuk az érzelmes oldalunkat egy férfivilágban. Legyünk, ahogyan József Attila írja, "nők a nők - szabadok, kedvesek". Az igazi férfi pontosan érzékeli, hogy ez mit jelent. Mi pedig az ilyen férfit tudjuk igazán tisztelni.

Szerintem legyen ez a végszó. Félek, hogy így is hosszú lesz, nem fog beférni a lapba! Tudod mit, ha nincs szíved megkurtítani, küldd csak el, majd én "meghúzom", abban jó vagyok!