Szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő…

És egy meglepett anyós! Anyukám – szegény már nem él – nagyon meglepődött, hogy így alakult az életünk. Egyébként az első perctől fogva nagyon szerette Viktort, hiszen rendkívül elfogadó volt mindenkivel. De őt is ugyanúgy kezelte, mint a nővéreim férjeit, őrá is ugyanúgy vonatkozott minden családi szabály.

Melyik a kedvenc városa Magyarországon?

Talán a szülővárosom, Szolnok, de igen erős a mezőny, tudnék más várost is említeni, Budapestet is nagyon szeretem. Örülök annak, hogy itt élek. Igaz, nagyjából egy kerületben zajlik az életünk, ami kicsit kívül esik a város forgatagán, sok a zöld, tehát ebből a szempontból elkényeztetett helyzetben vagyunk. Ezzel együtt, mivel vágyom a csendesebb, nyugodtabb életre, feltett szándékom, hogy egyszer majd visszaköltözzek vidékre.

Szolnokra?

Nem valószínű.  Szüleim már meghaltak, Viktor pedig dunántúli. Ha már megy az ember valahová, akkor szerintem haza kell mennie. Legalább az egyikünknek. Viktor jobban ragaszkodik a dimbes-dombos tájhoz, így az nekem is megfelel.

A világban melyik várost szereti a legjobban?

Szeretem az európai városokat, mert emberléptékűek. Azt hiszem, London a kedvencem. Bár világváros, nagyon kellemes a szerkezete: kis városkákból tevődik össze, külön központokkal. Az éghajlat is meghatározó. Talán a gyakori esők miatt is van, hogy mindig tisztának látom a várost. London kicsit multikulti hely, ugyanakkor nagyon tradicionális is. De azt hiszem végső soron, azért szeretem annyira Londont, mert életem egyik legboldogabb néhány hónapját töltöttem ott. Akkor még nem tudtam, mire jövök haza.

Ez mikor történt?

1989 novemberétől 1990 januárjáig éltem ott. Akkoriban a férjem Angliában tanult a Prembroke College-ban, én pedig kimentem utána a kisbabánkkal. Akkor még csak a legidősebb lányunk volt meg. Kétlaki életet éltünk: Viktor Oxfordban lakott, én pedig Londonban, egy barátnőm lakásában, emigráns lengyel lányokkal együtt. Hol itt találkoztunk, hol ott, én pedig a fennmaradó időben egész nap a múzeumokat jártam úgy, hogy a baba rám volt kötve. Nagyon jó időszak volt.

Hogyan telik egy napja mostanában?

Ez attól függ, hogy melyik napról van szó. Várjon, megmutatom a naptáramat. (Elővesz egy piros határidőnaplót, ami telis tele van írva különféle színes bejegyzésekkel.) Azt szeretném előrebocsátani, hogy ami itt be van jegyezve, az egyik sem az én dolgom, mert a saját programjaimat fejből tudom. Ez a gyerekek menetrendje. Úszás, atlétika, foci, hangszeres zene, szolfézs, népi tánc… A  két kicsinek az órarendje is be van ragasztva.

Hogyan oldja meg, hogy a gyerekek mindig eljussanak a megfelelő helyre?

Könnyebbség, hogy a zeneiskola kihelyezett órákat tart az általános iskolában, és a hittant is a szomszédos plébánián tartják. Ráadásul már az összes gyerek jól ismeri egymást, a közelben laknak, sokszor együtt mennek haza. Minden gyerekünk ugyanabban az iskolában tanult. Úgyhogy én már tizenhetedik éve járok általános iskolába, minden reggel.

A legkisebb gyermekünk most másodikos, vagyis ezen kívül további hat évem van, összesen huszonhárom év lesz. Majdnem az egyik legrégebbi bútordarab vagyok az iskolában. Látom, sok a többgyerekes család, ahol nemcsak az egyik gyerek okos és ügyes, hanem mindegyik. Ez szerencse, de felelősség is: ha a Jóisten ellátta talentumokkal, azon dolgozni kell, hogy ki is teljesedjen.  Ezért este még tanulok a gyerekekkel. Utána meg nekiállok rendet rakni, főzni, háztartást vezetni.

Mindennap főz?

Törekszem rá, hogy mindennap legyen otthon meleg étel. Nem mindig sikerül.

Melyek a kedvenc ételek önöknél?

Mindenevők vagyunk, de a négylábúak húsa a nagy kedvenc. Bár azt hiszem, ha számoltam volna, palacsintasütésből már Guinness-rekordot dönthettem volna. Van egy nyári konyhám, ahol télen is kint lehet sütni-főzni, és nem csupán a saját gyerekeimnek. Ha a fiam megjelenik edzés után a „csatársorral”, akkor este fél tízkor akár sídzsekiben, füles sapkában is, két serpenyővel sütöm a palacsintákat. Ez a helyi folklór része. Úgyhogy az egy négyzetméterre jutó palacsintából és baracklekvárból tabellások lennénk.

Hogyan fér bele a napjába ez a rengeteg tennivaló?

Mindig úgy érzem, hogy késésben vagyok. Most például, arra kell figyelnem, hogy időben elinduljak egy előadásra, amit én tartok.

Miről szól az előadás?

A segélyszervezetek működéséről.

Ön két segélyszervezet munkájában is részt vesz.

Igen, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat munkájában a kezdetektől veszek részt. Mára nagyon komoly szervezetté vált, 12 nagy programot visz. Én az orvoscsoport munkájában és a lovas-terápiás programban dolgozom. Orvoscsoportunk évente kétszer látogatja végig elsősorban a Csíkszereda környéki falvakban élő gyerekeket. Rendszeresen járok ki, ott, ha kell, orvos-írnokként vagy sofőrként dolgozom. A kezdetektől fő területünk volt a gyermekjogok érvényesülése a médiában: első nagy sikerként elértük, hogy a képernyő sarkába került a korhatárt jelölő karika. A média világa elképesztő módon bővül, és a szülők kiszolgáltatottak. Felkészületlenül ért minket ez az információs robbanás, amire reagálnunk kell.

Az Ökumenikus Segélyszervezet munkájába 1998-ban kapcsolódtam be. Nagyon sokat változott a szemem láttára a szervezettségük. Magyarországon 1989 után meg kellett tanulni a karitatív munkát. Ma már minden segélyezés szigorú és átgondolt tervezés alapján történik. A munka az elmúlt húsz év alatt szakmává fejlődött, aminek során sokat tanultunk a külföldi testvérszervezetektől. A karitatív munka átgondolt, komoly tervezést, az aktuális segélyezési tevékenység körülményeihez alkalmazkodó végrehajtást igényel, amit pontos, átlátható elszámolás zár le. Azt gondolom, ennek a munkának is köszönhető, hogy az emberek egyre inkább megbíznak a segélyszervezetekben.

A utóbbi években, a katasztrófák idején, soha nem látott összefogást tapasztalhattunk. A civil segélyszervezetek is sokkal hatékonyabban végzik munkájukat a bajban együtt, a feladatokat megosztva. De nem kell ahhoz égszakadás, földindulás, hogy elköltsük a – gyűjtésekből, az adó egy százalékából származó – pénzünket. Az Ökumenikus Segélyszervezet tizennyolc intézményében folyik egész évben a munka: a családok átmeneti otthonaiban, a hajléktalanokkal vagy a szenvedélybetegekkel foglalkozó központjainkban. Az a törekvésünk, hogy ne csak halat adjunk, hanem hálót is, tehát hogy a bajbajutottak minél hamarabb olyan állapotba kerüljenek, hogy már magukon is tudjanak segíteni. Ezt hívják fejlesztő humanitárius tevékenységnek.

Ha van egy kis szabadideje, azt mivel tölti?

Olvasok, de nagy lemaradásaim vannak, gyűjtögetem a könyveket. Ha tehetem, minél több jó koncertre és operaelőadásra megyek el. Budapest ebből a szempontból szerintem a világ közepe, lenyűgöző a zenei kínálat. Minden reggel elmegyek futni, az is nagyon jó. Hetente ötször negyvenöt percet futok, utána tíz perc gimnasztika.

Telefont sem viszek magammal, és alig találkozom valakivel. Leginkább hozzám hasonló anyukákkal, akik miután oviba, bölcsibe, iskolába vitték a gyerekeket, a munkakezdés előtt futnak egyet. A százéves, jó kis futócipőmet állandóan a kocsimban tartom, mert a „láb mindig kéznél van”.

Hogyan vigyáz a család egészségére?

Nem nagyon szedek gyógyszert, viszont nagy „vajákos” vagyok. Mindenféle füvekkel kúrálom magunkat. Mondom is mindig a férjemnek, hogy látod, megint meggyógyítottam a gyereket. Erre Viktor: nem tudni, hogy azért, vagy annak ellenére gyógyult-e meg a gyerek…

Önök már huszonhat éve házasok. Ön szerint mi a hosszú, jó házasság titka?

Gondolom, mindenkinek más, de az alapja az, hogy szeretjük egymást, egymás társaságát. Persze nincs általános recept, az egyik házasság ettől jó, a másik meg attól.

Nem mindegy, ki milyen kulturális közegből jön, szokták is mondani, hogy similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül – a szerk.). Persze az is fontos, hogy olyan értékrendjük legyen, ami meglehetősen hasonlít egymáshoz, például hogy a családról és a munkához való hozzáállásról nagyjából ugyanazt gondolják.

Önök szerint melyek a legfontosabb értékek az életben, amelyeket át szeretnének adni a gyerekeknek?

Azt hiszem, olyan, hogy legfontosabb, nincsen. Azért is nehéz erre válaszolni, mert mindegyik gyerekem egy kicsit más, és különböző életkorokban más-más dolgot kell nekik átadni. Amíg kicsik, addig csak nagyon kell őket szeretni. Amikor nagyobbak, akkor már követelni is kell tőlük. Azt könnyebben meg tudnám fogalmazni, mi az, amit én kaptam a szüleimtől, mert az már egy lezárt történet. Egy dologért nagyon hálás vagyok nekik: engem élni tanítottak meg, és ebben minden benne van.

Megtanítottak dolgozni. Megtanítottak arra, hogy ne hagyjam el magam, hogy mindig racionálisan gondoljam végig a helyzetemet, hogy annak örüljek, ami van, és ne azon búsongjak, ami nincs. Megtanítottak arra, hogy nem az a gazdag, akinek sok pénze van, hanem az, akinek kevés a vágya. Megtanítottak abszolút módon tisztelni a másikat, távolságot tartani, elismerni más ember személyes szabadságát. Én sem másznék bele soha a gyerekeim életébe, nem telepszem rájuk. Anyuék is ilyenek voltak. Szabadságot, jogot, teret hagytak nekünk. És szerintem ez a legnagyobb tudomány egy szülő részéről, ezt a tudást átadni a gyerekeinek.

Korábban azt nyilatkozta, hogy öt gyermeket nevelni könnyebb, mint kettőt.

Ez így van. Sőt, ha egy vagy öt között kellene választani, akkor is könnyebb öttel boldogulni. A gyerekek egymást is nevelik. Egy nagycsaládban mindenki segíti a másikat. Öt gyerekre nem mindig jut egyformán ideje egy szülőnek, de valaki mindig ráér. Kialakult egy modus vivendi, egy munkamegosztás, ami úgy, ahogy, de működik. Már kikristályosodott, hogy kinek mihez van inkább kedve. Van közülünk, aki főzni szeret, van, aki takarítani, míg más inkább a kicsikkel van addig.

Mennyire követeli meg a gyerekektől a rendet otthon?

Törekszem a rend betartatására, már mindent elkövettem, de míg a fiam rendmániás, addig a lányok nem egyformán állnak a kérdéshez. Volt, amikor az összes elöl hagyott cuccot bezsákoltam, és kivittem az udvarra. Az volt a legdrasztikusabb akcióm. Máskor elpakolok a gyerekek után, megint máskor pedig belefáradok, és hagyom, ahogy van. Próbálnék példát mutatni, de nagyon nehéz, ha lerakok valamit, és öt perc múlva már máshol találom…

Nálunk fokozottan kellene a rendre ügyelni, hiszen hét ember jön-megy a lakásban, és ha mindenki csak egy picit odébb tesz valamit, kész a káosz. De hát erre mondja Viktor, hogy nem egy laktanyában élünk, hanem egy lakásban.

Tipikus női dilemma: karrier vagy család? Az ön esetében ez hogyan alakult?

Hol van szakmailag az összes barátnőm, akikkel együtt jártam egyetemre? A tetején. És én? Nekem nincsen szakmai karrierem. Évekig ügyvédként dolgoztam, amit nagyon szerettem csinálni.

De amikor már megvolt az első gyerek, beláttam, hogy nem tudok estébe nyúló ügyfélfogadást vállalni, miközben már rég érte kellene rohannom a bölcsödébe. Úgy döntöttem, váltok, és egy olyan jogterületet választottam, ami egészen új volt, tehát mások is elölről kezdték, ahogyan én. 1994-ben lettem bankjogász, és négy évig végeztem ezt a munkát. A gyerekek bölcsibe és oviba jártak, én meg bankba.

Érdekes időszak volt, mert akkoriban egyre-másra nyíltak a bankok, és akkor építették ki a fiókhálózataikat. Nagyon élveztem ezt a munkát, de 1998-ban, amikor Viktor miniszterelnök lett, ismét váltottam, és elmentem tanítani. Sajnos a gödöllői Szent István Egyetemen most már nem taníthatok, mert ahhoz PhD-fokozat kellene, de azt egyszerűen nem volt időm megszerezni. Így aztán – bár van pár szakvizsgám – a szakmai karrierem, „még várat magára”. Igaz, még van húsz aktív évem!

Úgy érzem, ön nem bánja, hogy így alakult.

Nem vagyok elégedetlen. Ha valami, hát a gyerekek rendben vannak. A protokolláris felkérésekről azt gondolom, hogy megtisztelő egy-egy meghívás, de ha elvállalom, akkor apukának kell uzsonnára kenyeret kenni, ellenőrizni a házi feladatot. Nem bírja el a család, hogy mindketten ezt csináljuk. Mit kérnek számon húsz év múlva rajtam? Azt, hogy ott voltam-e ezen vagy azon a szoboravatáson, vagy azt, hogy mi lett a gyerekeimből?

Szóval a gyerek az első.

Így van. És ez sok apróságon múlik. A nagylányom már huszonhárom éves, és látom, hogy felnőtt nő. (Én ennyi idős koromban már férjnél voltam.) Ő már „készen van”, rajta már nem tudok semmit „javítani”, de még ott van a nyolc éves kicsi is. Tehát még hat-nyolc évig szorosan mellette kell lennem. Most tanítom tanulni, és más alapkészségek elsajátításában is segítem. Kevés időm jut másra. Úgy gondolom, hogy az én családom elég sokat áldoz a közösségért, ez viszont nem mehet a gyerekek kárára. Nagy felelősség, hogy értékes embereket neveljünk.

Az interjú 2012 szeptemberében készült és jelent meg a Patika Tükör-ben!