Az ország egyik legnépszerűbb zenekara, a Margaret Island énekesnője, Lábas Viki körül az elmúlt hét évben teljesen felfordult a világ. Sorra ontják magukból a slágereket, koncertről koncertre utaznak, de közben Viki megmaradt ugyanannak a közvetlen lánynak, aki akár a szomszédunk is lehetne...

Szinte csak olyan fotókat találok rólad az interneten, amin mosolyogsz. Honnan gyűjtöd ezt az energiát?

Minden este végigpörgetek magamban egy mantrát, mely szerint holnap is mosolyogni fogok, holnap is egészséges lesz az egész családom, és egyszer helyreáll minden a világban. Megpróbálok mindenkit szeretve, átölelve magamhoz húzni. Sokkal könnyebben is elérhetném a céljaimat, de hiszek a csapatmunkában és az összefogásban.

Szólóénekesként el sem tudnád képzelni magad?

Az elmúlt két évben nagyon sokan megkerestek, írtak nekem dalokat, de nem szeretnék egyedül állni a színpadon. Nem tudok elszakadni a csapatomtól, akikkel hét éve szinte mindent együtt csinálunk, mint a testvérek. Hatéves koromtól klarinétozni tanultam, rengeteg lépcsőfok, munka van mögöttem és a srácok mögött is.

Ez a hozzáállás szülői példából is fakadhat. Milyen családban nőttél fel?

A Balaton partján voltam kisgyermek. Elváltak a szüleim, heten vagyunk mostohatestvérek, a szélrózsa minden irányában vannak rokonaim. Anyukám biztosan nem véletlenül lett pszichológus, talán neki is fel kellett dolgoznia a családunkban történt változásokat. Lehet, hogy valóban innen fakad, hogy össze akarom tartani a velem dolgozó embereket.

A mosolygás mögött azért neked is vannak rosszabb napjaid?

Hát, hogyne lennének. Tudom magamat emészteni, szétszedni is. Maximalista vagyok, nagy elvárásaim vannak saját magammal szemben. Hatalmas a szabadságvágyam, folyamatosan menni, utazni akarok. Ott van az a bizonyos zabszem a fenekemben, de érzem a felelősséget és a nyomást is, ami nem enged elszállni.

Tiszteletreméltó tulajdonságod, hogy sok más pályatársaddal szemben te sosem veszel részt a nyilvános sárdobálásban, sőt, tudatosan kerülöd a bulvármédia világát is.

Igyekszem hasznosan tölteni az időmet. Kutatok néprajzi, folklór, kulturális antropológiai témákban, mostanában elkezdtem festeni is, emellett rengeteg a zenekari teendőm is. Nem marad időm sem, energiám sem másra. Szeretném azt érezni, hogy fontos az, ami mellett kiállok. Csak olyasmiben tudok részt venni, aminek érzem a súlyát. Nem szeretek az emberek ellen menni, adni szeretek, és nem azt várom el, hogy vissza is kapjak. Hiszek abban, hogy így tud emelkedni a világ energiaszintje. Nem értem, hogyan tudtuk ennyire elfelejteni az alapértékeinket, az emberi csatlakozásainkat. Engem ez tényleg nagyon foglalkoztat. Szeretek pozitívan gondolkodni, talán naiv is vagyok, de hiszek még abban, hogy észhez tér az emberiség.

Gyermekként kik voltak a példaképeid, kik hatottak rád?

Mivel klarinétosnak készültem, nem rajongtam énekesnőkért. A klarinét tanáromat nagyon szerettem, ő amolyan pótapukámmá is vált. Tizenkét évig tanított, még akkor is, amikor már teljesen megvakult. Példaképeim azok az emberek, akik hivatásként tudják művelni a munkájukat. Az egészségügyben dolgozókat, vagy az édesapámat, aki tűzoltó, de ámulattal tudom csodálni a különféle szakembereket is. A vízvezeték-szerelőtől a pékig, a gyári munkásokig, akik mindannyiunk életét megkönnyítik. Szerintem ők az igazi szuperhősök. Lehet, hogy szociálisan túl érzékeny vagyok. Jó, persze, én is nagyon boldog lennék, ha egyszer duettet énekelhetnék Pinkkel, rá nagyon felnézek, mert a szupersztárság mellett ember tudott maradni.

Láthatóan nagy tisztelettel beszélsz emberekről, de önmagadat is tudod tisztelni?

Nagyon nehéz kérdés ez. Dolgozom ezen sokat... Az az igazság, hogy nagyon szeretek dolgozni, sőt, talán megszakadni is szeretek! Amint akad egy szabadnapom, nem tudok mit kezdeni magammal. Van bennem rendesen tűz, meg kell még tanulnom bánni vele...

Zoltán Tamás

 

A cikk a Patika Tükör szeptemberi számában jelent meg. Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban.