A hosszúra nyúlt meleg ősz november közeledtével megváltozott, beköszöntött az évszakra jellemző hűvösebb időjárás. Borika és barátnői egy fürdőt néztek ki találkozásuk helyszínéül, ahol a szokásos csevegés mellett élvezettel vetették bele magukat a gyógyvíz és a wellness világába. Lassan vége az évnek, ami sok izgalmat és fordulatot tartogatott – most is volt mit átbeszélniük.

Türelmetlenül topogtam a fürdő bejáratának kapuja előtt. A Duna felszínén ködpára lebegett, szinte kísértetiesen sodorta a hullámokat a fel-feltámadó szél. Összehúztam magamon a kabátot, és megpróbáltam a kellemes októberi napsütést felidézni az emlékezetemben. Olyan hihetetlennek tűnt akkor az a késő őszi, meleg időjárás, elfeledtette velem, hogy nem kerülhető el a hideg érkezése.

Melinda autója kanyarodott a bejárattól nem messze levő járda mellé, és ettől jobb kedvem kerekedett. Elvonta a figyelmem, ahogy a sárga villamos nyikorogva fékezett a híd alatt. Melindán is látszott, hogy a meleg autóból kiszállva összehúzta magán a kabátot. “Nem szeretem ezt a jeges szelet” – üdvözölt két puszi kíséretében.
A villamos közben elindult, és láttam, amint Móni integet a megállóból, majd széles mosollyal elindult felénk. “Gondoltam, egyszerűbb tömegközlekedni, bár elég kevesen vannak most az utakon, lehet rossz döntés volt” – intett, és már fordult is be az épületbe.

Egy termálfürdőhöz beszéltük meg a találkozót, mert a becsapós októberi melegben mindhárman megfáztunk, így – gondoltuk – legalább kikúráljuk magunkat gyógyvízzel, szaunával.

A pénztárnál all-in belépőjegyeket vettünk, hogy mindenhova be tudjunk menni. “Felmelegedésképpen igyunk meg egy kávét vagy capuccinót, lányok” – mutatott a büfé felé Móni. Leültünk a műanyag székekre, és vártunk, hogy kihozzák az italokat. “Ilyenkor érzem, milyen jó is vendégnek lenni” – utalt a saját szalonjára Melinda. “Hogy megy a szépségközpontod? Megérte a felújításba befektetni a sok pénzt?” – néztem rá. “Egyelőre még nem lehet számokban látni az eredményt, de megnövekedett a forgalom, és remélem ez így is marad. A befektetéseket hosszú távon kell szemlélni, de az biztos, hogy megújulni, bővíteni mindig kell egy vállalkozást, mert másképp nem lehet fennmaradni hosszú távon.”

“Ez nagyon üzletasszonyosan hangzott” – kacagott fel Móni. “Lehet, hogy én is csatlakozom hozzád, mert Bálint felvetette, hogy jó lenne fogorvosi magánpraxist nyitni, hiszen a környéken sok kisebb település van, és nincs megfelelő ellátás. Az asszisztencia személyemben már adott, Bálint kitűnő orvos, és ott az a hatalmas ház, amelyből ki tudunk alakítani rendelésre alkalmas helyeket.”

“Ez tényleg nagyszerű ötlet” – bólogattam. “Ráadásul már van két páciensetek, mert Lacival úgyis tervezünk egy teljes körű fogászati kivizsgálást.”
Megittuk a kávéinkat és az öltözők felé vettük az irányt. Szerencsére nem voltak sokan, ezért is érdemes hétköznap jönni, így sokkal békésebb, nyugodtabb a légkör.

A török fürdő felé indultunk, és a zuhanyozás után elmerültünk a 30 fokos medencében. “Te jó ég, mennyire jó ötlet volt ez” – hajtotta hátra Melinda a fejét, és behunyt szemmel élvezte a víz ringatását.
Én is éreztem, ahogy a meleg átjár. Kint szinte a csontjaimig hatolt a hideg és én azon gondolkodtam, hogy nyáron és még kora ősszel is elkényeztetett minket az időjárás, így nehezebb az átállás a hűvösebb időszakokra.
“Két hét múlva ezt máshol fogjuk élvezni Lacimmal, ugyanis lefoglaltunk négy napra egy vidéki wellness hotelbe szállást. Ha csak nem jön közbe valami…” – mondtam szomorúan. “Mi jönne közbe?” – nézett rám megdöbbenve Móni. “Mostanában mindig van valami. Múlt héten Réka unokám volt nálunk egy hétig, mert – bármilyen kellemetlen is kimondani – tetűt kapott. Nem szerettük volna, ha a testvére elkapja, viszont Imre nem tudott vele otthon maradni.”

“Nem kell ezt szégyellni” – legyintett Melinda. “Közösségben a gyerekeknél ez gyakori. Szerencsére mi megúsztuk, de amikor Klau volt kisiskolás, emlékszem, hogy a másik osztályban volt ilyen hívatlan „vendég”. Persze a szülők ilyen esetben felelőst keresnek, pedig tévhit, hogy csak koszos hajban él meg ez az élősködő.”
“Az előítéletekkel nem lehet mit kezdeni” – mondtam szomorúan. Az emberek bizonyos dolgokat kategorizálnak, és nehéz meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Ha valaki válik, akkor rögtön feltételezik, hogy közbe jött egy harmadik, ha eljössz egy munkahelyről, akkor biztos kirúgtak, és még sorolhatnám. “
“Már régen elhatároztam, hogy meghallgatom mások – főképp a nekem fontosak – véleményét, de a szívemre és az eszemre is hallgatok. Édesapám mondta mindig, ha mindenkinek meg akarnál felelni, akkor egyszerre lennél angyal és ördög is” – emlékezett Melinda.

“Valóban van ebben igazság, de te egy más korosztályba tartozol, mint én. Minket még úgy neveltek, hogy meg kell felelni elvárásoknak, és magukba kell szállni, ha kritizálnak. Most már olyan világban élünk, ahol meghallgatod mások véleményét, és mérlegeled, hogy a te értékrendedbe beletartozik-e, és aszerint dönthetsz” – hirtelen eszembe jutott számtalan eset, amikor beleszóltak az életembe, a gyereknevelésbe, a házasságomba.
“Most is sokszor meg kell felelni az elvárásoknak, csak talán több a szabadság a döntéseinkben” – mélázott el Móni. “Azért engem hosszú ideig elvakított az a tény, amit régen felépítettem magamnak, hogy családanya, feleség legyek, és – ti aztán tudjátok – sokáig homokba dugtam inkább a fejem, minthogy változtassak. Ha őszinte akarok lenni, nem is magam miatt gondolkodtam így, hanem ‘mit szól majd a külvilág’. Elképzeltem, hogy mit mondanak a hátam mögött, csődtömegnek tartanak majd, aki nem tudja összetartani a családját. De szerencsére egyszer csak megráztam magam, és rájöttem, hogy az életemet csakis én irányíthatom.”
“Meg szerencsére jött egy klassz férfi is az életedbe. Akartam már mondani, hogy csoda jó látni, hogy minden hónapban valamiben megújulsz. A precíz háziasszonyból lassan magánrendelőt nyitó doktor felesége lesz” – kacagott fel hangosan Melinda.

“Azért te sem panaszkodhatsz, Tamás is nagyszerű ember” – húzta mosolyra a száját Móni. “Valóban az, engem inspirál a jelenléte, az ötletei, a beszélgetéseink, lenyűgöz a humora” – áradozott Melinda, miközben egy elszabadult szőke hajtincset söpört ki az arcából. “Bár Kristófon is mostanában azt látom, hogy visszahúz a szíve. Amikor jön Klaudiáért, látja, mennyire harmonikus családként élünk, neki nem sikerült ilyen jól az új kapcsolata. Erről nem beszél, látom rajta, hogy valami nem stimmel, de nem akarok rákérdezni.”
“Elég volt a pihiből, ússzunk pár hosszt” – javasolta Móni, így átmentünk a másik medencébe. Ahogy róttuk a métereket, gondolatainkba mélyedtünk. Ezért jók ezek a beszélgetések, mert sok mindent felszínre hoznak, érzéseket, emlékeket, amelyekre egyébként nem is gondolnánk. Móni hamar elunta, így bement a gőzkamrába. Nekem most nem volt kedvem ahhoz, élveztem az úszást, éreztem a karjaimban a vállaimban megfeszülő izmokat, jólesett kinyújtóztatni a tagjaimat.

Az egyik pihenőnél megálltam a medence végén, és láttam, hogy az emeleti folyosón egy idősödő házaspár meghitten beszélget a korlátnak támaszkodva. Egy párt alkotnak, vagy alkalmi ismeretség? Merengésemből Melinda érkezése józanított ki. “Menjünk még át a sókamrába, mert egy hete beteg voltam, és szerintem az most jót tenne nekem” – szállt ki a medencéből, és hibátlan alakja köré tekerte a törülközőt. Valóban jó ötletnek tartottam, így utána mentem.

Legnagyobb meglepetésünkre Móni is ott ücsörgött. “Nagyon kellemes volt a gőzben is, de átjöttem kipróbálni, még soha nem voltam sószobában” – bólogatott elégedetten. Szerencsére rajtunk kívül senki nem tartózkodott a helyiségben, így még jó pár dolgot megbeszélhettünk.  Meséltem Juditék nászútjáról, Móni elmondta, hogy a fia is készül Írországba az esküvőjére, a nagylánya Nóra pedig a diplomájára tanul szorgalmasan.

Még átnéztünk a wellness-részlegbe, de úgy döntöttünk, hogy a masszázst már inkább kihagyjuk.  Kellemes fáradtan, de kipihenten érkeztünk az öltözőbe, összepakoltunk, majd elindultunk a kijárat felé. Az üvegajtón átlépve megcsapott minket a hűvös, dunai szél, így gyorsan elbúcsúztunk. Néztem, amint Melinda beszáll fehér autójába, Móni pedig a sapka és a sál mögül szinte ki sem látszott, ahogy elindult a villamos-megállóba. Még utána kiabáltam, hogy ne vigyem-e el valameddig, de ő mosolyogva elhárította a felajánlásomat.
Ahogy bandukoltam az autóm felé, arra gondoltam, hogy visszavonhatatlanul beköszöntött a hideg idő. Persze ez a természet rendje, és minden évszaknak meg van a maga szépsége, csodája, csak rajtunk múlik, hogy meglátjuk-e…