Borika feljegyzése a lányok találkozójáról nem lesz hétköznapi, hiszen lányának esküvőjére hívta meg Mónit és Melindát. Az esküvői szertartás, a megható beszédek a barátnőket is elgondolkodtatták a családról, a szeretetről, az összetartozásról. Elmélkedtek a múlton és kérdések sorai merültek fel a jövővel kapcsolatban.

Végre fellélegezhetek, hiszen túl vagyunk a lányom Judit esküvőjén, és boldogan elkönyvelhetem, hogy nagyszerűen sikerült minden. De menjünk csak sorjában.

Természetesen a barátnőimet is meghívtam a kerületi házasságkötő terembe tartott esküvőre, és az utána következő lakodalomba is, amit a házunk kertjében tartottunk. A lányomék nem akartak egyházi szertartást, amit sajnáltam, de tiszteletben tartottuk a döntésüket. Így is könnyekig meghatódtam az anyakönyvvezető szavaitól, bár már jóval előtte akkor eltört a mécses, amikor egyszerű, de csodálatos ruhájában megláttam Juditot.

Nagyon illett hozzá a szatén anyagból készült, lágyan omló menyasszonyi ruha, kiemelve remek alakját. A haját a fodrász felfogta hátul kontyba, pár tincset az arca körül hullámokba rendezett, még jobban kiemelve a sminkes profi munkáját, így szinte világított a szeme. Olyan régen vártam már ezt a pillanatot, nem is gondoltam voltam, hogy ekkora szeretet és boldogság áraszt el, amikor meglátom menyasszonyként. Büszke voltam, hogy ilyen gyönyörű és okos lányunk van.

A szertartás után előrementünk Lacival, hogy fogadni tudjuk a vendégeket, akik sorban érkeztek meg a házunkhoz. Már az anyakönyvvezetőnél üdvözöltem a barátnőimet is, akik nagyon csinosan kiöltöztek, és most a kapuban végre volt alkalmam meg is jegyezni ezt: „Csak ámulok, milyen jól néztek ki!” – mondtam elismerően.

„Nézd meg a sminkemet is mennyire profi! Melinda meghívott a szalonjába, ahol a kozmetikusa gyönyörűen kifestett minket” – dicsekedett Móni. „Azt hiszem, egy hétig nem is mosakszom” – kuncogott, és belibbent mellettem a kapun.
Melinda természetesen erre az alkalomra vásárolt magának egy vadonatúj ruhát, bár nem tudom, hogyan tud majd a tűsarkújában egyensúlyozni a kertben. „Végre volt rá ürügy, hogy újabb ruhát vásároljak. Természetesen egy Gucci táska is kellett hozzá” – mutatta nevetve új szerzeményét. „Valóban gyönyörű” – mondtam elismerően. „Menjetek be, az asztalokon látjátok, hol ültök. Igyekeztem olyan helyet nézni, hogy ne maradjatok ki semmiből, de beszélgetni is tudjunk” – tereltem őket a kert felé.

Az esküvőszervező közben mindent lerendezett bent, úgyhogy nekem már nem sok dolgom akadt, ezért megkerestem a lányokat, és kicsit leültem az asztalukhoz. „Nem tudok eléggé köszönetet mondani neked Katáért, a legjobb esküvőszervezőt ajánlottad” – hálálkodtam Melindának. „Annyi mindent kivett a kezünkből, és eddig gördülékenyen intézte az egészet.”

A lugas alatt kapott helyet egy külön pult a Dj-nek, akit Juditék kértek fel. Nem akartak élőzenét - bár mi szerettünk volna, de ez az ő nagy napjuk, nem szóltunk bele. Nemsokára meg is szólalt a zene, és a kellemes dallamok megadták a kezdő hangulatot, a vendégeken is látszott, hogy oldódik a kezdeti, esküvőkön oly gyakori feszélyezettség.

„Meséljetek lányok, legalább kicsit kikapcsolok, mert bevallom nagyon izgultam, hogy minden rendben menjen” – dőltem hátra. Közben egy pincér italokat töltött a poharakba, és Laci is odajött üdvözölni a lányokat.
„Nagyon sármos a férjed még mindig” – mondta kacérkodva Melinda, amikor Laci már hallótávolságon kívül volt. „Remélem Kristóffal mi is ilyen boldogok leszünk akkor is, ha sok évet együtt töltöttünk” – nézett ábrándozva a férjem után. „Ez csak rajtatok múlik” – emeltem magasba a pezsgős poharat. „Akkor erre igyunk” – csatlakozott Móni. A koccintásnál az üveg csengőhangja elrepített pár pillanatra a gondolataimba, vajon Juditnak tartós lesz a házassága? Érdemes volt várnia? Elhessegetem a kérdéseket, hiszen majd az idő igazolja, hogy mennyire erős a szerelmük.

„Nagyon elgondolkodtál” – lökött oldalba Móni. „Igen, sok furcsa érzés kavarog most bennem a jövőről, a gyerekeimről, a házasságról. Az ilyen alkalom mindig okot ad arra, hogy számot vessünk az életünkről, elmélkedjünk a múlton. Jó visszatekinteni néha, bár nem szeretek az elmúlt dolgokon rágódni, de néha mégis segít helyén kezelni az élet örömeit és apróbb-nagyobb bosszúságait.”

„Sokat gondolkodom én is mostanában, főképp a felbolydult életem tükrében” – vette át a szót Móni. „Annyira jól érzem magam újfent, hogy szinte várom, mikor ébredek fel. Bálinttal annyira csodálatos minden. Pár hónappal ezelőtt még egy hisztis, féltékeny nő voltam, aki mindenáron fent akarta tartani a házasságát, boldogságot színlelve, most meg mintha egy másik személyiség lépett volna elő belőlem. Ti ’végigszenvedtétek’ velem ezt az időszakot – és szerencsére kibírtatok -, pedig sejtem, hogy nem lehetett könnyű. Egyik este eszembe jutott egy példa, hogy mennyire igaz az a mondás, hogyha rendben vagy lelkileg, akkor a tested is egészségesebb. Emlékeztek, meséltem, hogy mennyire megviselt a klimax, akkoriban nem fogadtam el a változókori problémáimat, szenvedtem tőlük. Még az intimitáshoz sem volt kedvem, orvoshoz kellett fordulnom a hüvelyszárazság miatt – bocsánat, tudom, hogy nem asztalhoz való téma -, de ez is egy fontos dolog, mert mióta Bálinttal vagyok, ezek a problémák teljesen megszűntek!” – sütötte le a szemét, szinte már szemérmesen.

„Értem, hogy mit akarsz mondani ezzel, és valóban igazad van. Ha lelkileg kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor a betegségek, sőt a rossz szériák is ritkábbak, vagy nem problémának fogjuk fel a dolgokat, hanem megoldandó feladatnak” – bólogattam sűrűn.

„Most, hogy mondjátok, nekem is sokkal több testi bajom volt, csak nem akartam róla tudomást venni, mert mindig lekötött a munkám, a rohanás, a napi feladatok megoldása” – gondolkodott el Melinda.

Elmélkedésünkből a pincérek és az asztalra helyezett levesestálak koppanása zökkentett ki. Finom húsleves és csirkeragú leves gőzölgött az edényekben. „Mindkettőt imádom, nem is tudok választani” – kerekedett ki Móni szeme. „Nem kell, egyél mindkettőből” – mosolyogtam. Jóízűen kanalaztuk az ételt, a szemem sarkából átnéztem a szomszédos asztalhoz, ahol Imre ült a két kislánnyal és az új párjával – aki nagyon szimpatikus -, és persze Lacival. Örültem, hogy ismét boldognak látom a fiam, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar talál magának való párt.
A második fogás is ízletes volt, sok minden közül lehetett választani. Móni persze végigkósolta a menüt, és Melinda is csipegetett mindenből, de nem is ő lett volna, ha nem a könnyedebb ételekből és salátából válogatott volna.
„Furcsa körforgás ez az élet” – támaszkodott könyökére kiürült tányérja felett összekulcsolt ujjakkal Melinda. „Valahogy mindig a stabilitásra, állandóságra vágyunk, miközben keressük az újat, a változást. Soha nem elégszünk meg azzal, ami éppen van, hanem többet és mást akarunk helyette. Minden annyira felgyorsult, hogy naponta sodródunk az új dolgok felé, állandó felfedezésben vagyunk, sokszor lépést sem tudunk tartani a környezetünkkel. Néha olyan érzésem van, hogy a világ elrohan mellettem, én pedig csak próbálom tartani a tempót, néha kilátástalanul. Aztán jön egy új nap, és elölről kezdődik minden. Új nap, új remények, és az ember szép lassan megszokja, hogy nem lehet megállni.”

„Pedig néha nem árt” – néztem rá mosolyogva. „Az én koromban már könnyebb, de még nekünk is oda kell figyelni, hogy legyen minőségi időnk egymásra, a családra, önmagunkra. Ti még fiatalok vagytok, nektek több elvárásoknak kell megfelelni.”

„Nekem aztán nem” – csattant fel Móni. „Én igyekszem korlátozni az ilyen helyzeteket. A munkahelyen rendben van, ott nem nagyon tudok lázadozni, de az utóbbi hónapokban megtanultam, hogy egy életünk van, és azt a legjobban kell kihasználni. Nem kell félni a változásoktól, még ha rémisztőnek is tűnnek először.”

Egy kellemes, lassú szám kezdődött el, és Lacit láttam közelíteni az asztalunkhoz. „Felkérhetem az én gyönyörű feleségemet? – nyújtotta a kezét. „Ha a lányok elengednek, akkor természetesen” – néztem kérdőn a barátnőimre. „Természetesen menjetek, mi majd innen nézünk irigykedve” – intett Melinda.

Örültem, hogy a magas sarkú cipő helyett egy laposat választottam, mert így kényelmesen tudtam lépdelni az alkalmilag kialakított táncparketten. Jó érzés volt, ahogy Laci magához húzott, nem is figyeltem az ütemre, hagytam, hogy ő vezessen. A férjem válla fölött Juditot pillantottam meg, amint újdonsült férjéhez simulva a vállára hajtotta a fejét, és behunyt szemmel élvezte a zene ritmusát.

Az este hátralevő része is remekül alakult, a barátnőim is nagyszerűen érezték magukat, sok hódolójuk akadt, főleg Melindának, aki egy idő után már mezítláb táncolt. Éjfél körül lehetett, amikor elfáradt a társaság, de mindenki megvárta, amíg felvágtuk az esküvői tortát. A vendégsereg egy része ekkor elköszönt, de voltak, akik maradtak még, szóval tovább folytatódott a parti. Melinda és Móni egy idő után már álmosan pislogott. Melindáért sofőrszolgálat érkezett, Móni pedig taxival ment haza.

Hajnal felé fáradtan, de nagyon boldogan csuktam be a kaput az utolsó vendég után. Az esküvőszervező is elköszönt, megígérte, hogy másnap elviszik a kölcsönzött eszközöket. Judittal még leültünk az egyik asztalkához beszélgetni, élveztük a hajnali csendet. Amikor a gyertya fényét lassan elnyomta a pirkadat vérvörös érkezése, végre mi is nyugovóra tértünk.