Dr. Jelenik Zsuzsanna: Visznek az érzéseim!
Időnként találkozunk egy-egy egészségügyi rendezvényen, amelyen infektológusként a védőoltások fontosságát vagy az utazási oltások hasznosságát hangsúlyozza. Láthatóan imádja a hivatását, így aztán meglepődöm, amikor kiderül: szinte véletlenül lett orvos. Akkori udvarlója doktornak készült, így ő is ezt a pályát választotta.
Azzal a fiúval aztán szétváltak útjaink, én azonban mégis orvos lettem. Szerencsés vagyok, mert végül nagyon jól jártam!
Mivel foglalkozik egy infektológus?
Különböző kórokozók terjesztette betegségekkel, ezek megelőzésével és gyógyításával. Egyébként gyermekorvos is vagyok, a Szent László Kórházban kezdtem a pályafutásomat Budai professzor úr osztályán, ahol először gyermekgyógyászatból, majd infektológiából szereztem szakvizsgát. Ebben az európai mércével mérve is hatalmas kórházban - ahol majdnem kétszáz ágyunk és külön koraszülött-részlegünk is volt - nagyon sokféle fertőző betegséggel találkoztam, olyanokkal is, amelyek ma már lassan feledésbe merülnek. Így jól megismerhettem - többek között - a fertőző májgyulladás, a vérhas, a mumpsz, a tetanusz, a szamárköhögés vagy a kanyaró természetét is. A nyolcvanas évektől pedig egy akkor még új fertőző betegséggel, a HIV-vel is foglalkozni kezdtem. Ma is követem a sorsát néhány betegemnek, akik már felnőttek, és szerencsére ma is jól vannak.
Muszáj megkérdeznem: ilyen sok fertőző beteg között nem félt attól, hogy ön is elkapja egyik-másik kórt?
De igen. A nyolcvanas évek elején kezeltünk néhány gyermeket, akik Erdélyben orvosi beavatkozás következtében kapták meg a HIV-vírust. Bevallom, borzasztóan féltem, hogy mi lesz a családommal, ha megkapom a kórt, és 5-6 év múlva meghalok. (Természetesen akkoriban még nem tudtunk olyan sokat az AIDS-ről, mint ma.) Ezeket a drámai érzéseket azonban egy néhány perces találkozás során sikerült felülírni. Egy 15 fős amerikai orvoscsoportjött látogatóba a Szent László Kórházba. Akkor az okozta nekünka legnagyobb fejtörést, hogy honnan szerezzünk ennyi gumicsizmát, kesztyűt, maszkot, sapkát, köpenyt, egyszóval olyan felszerelést, amelyet a HIV-fertőzött gyerekek elkülönített kórtermeiben akkor még viseltünk. Aztán megérkeztek a vendégek, és mire felocsúdtunk volna, már be is tódultak a kórtermekbe úgy, ahogy voltak: fesztelenül mosolyogva, Miki egeres nyakkendőikben. Kikapták a gyerekeket az ágyakból, magukhoz ölelték őket, azt sem bánták, ha a kicsik lebüfizték Miki egeret. Mi a folyosón állva döbbenten figyeltük a jelenetet, mire az amerikai orvosok nagy nevetésben törtek ki. Később elmesélték, hogy ők ugyanezeken a fázisokon estek át, mint mi. Azóta hosszú utat tettünk meg, ma már nálunk is egészen másként folyik a HIV-fertőzött gyerekek kezelése.
Mostanában az utazási oltásokról hallom önt gyakrabban nyilatkozni.
Mindig is érdekeltek az utazási oltások, autodidakta módon már 15 évvel ezelőtt elkezdtem képeztni magam ezen a területen. 1999-ben aztán az Országos Epidemiológiai Központ akkori igazgatója felkért, hogy építsek ki egy korszerű utazási oltóközpontot. Ennek a páratlan lehetőségnek nem tudtam ellenállni, és azóta is itt dolgozom, a Nemzetközi Utazás-egészségügyi és Oltóközpontban.
Úgy látom, valódi szenvedéllyel űzi a hivatását. Hogyan sikerül mindeközben egy családot is menedzselnie?
Nem volt könnyű két kisgyereket felnevelni ennyi munka mellett. A szüleim olyan sokat segítettek, hogy édesapám egyszer meg is jegyezte: a szülésen és a szoptatáson kívül mindent el tud végezni a lányaim körül. A geográfus férjem - Dr. Miczek György - is mindenben támogatott. De be kell látnom, hogy a sok munka egy olyan lehetőséget vett el tőlem, amit akkor nem is ismertem fel: nem követhettem a gyerekeim folyamatos fejlődését. Ez nagy veszteség. Most, érettebb fejjel azt mondanám, nagyobb egyensúlyra kell törekedni a munka és a magánélet között. Mindenesetre köszönettel tartozom a családomnak, elsősorban a gyerekeimnek, Szilvinek és Zsófinak, hogy becsülettel felnőttek. Az biztos, hogy "csőlátásom" van: ha elragad egy-egy szép feladat, sem időt, sem energiát nem sajnálok tőle. Elég vehemens típus vagyok, nagyon visznek az érzéseim.
Pedig én mindig olyan nyugodtnak látom önt.
Kívülről nyugodtnak tűnhetek, de azért a családom biztosan el tudná mesélni, hogy van, amikor majd' kiugrom a bőrömből!
Gondolom, sokat utazik.
Igen, a munkám kapcsán és magánemberként is a világ sok országában jártam már. Sokféle ok adódhat az utazásra. Én a legtöbbször elkezdek vágyódni egy táj után, aztán hónapokig, évekig készülődöm, mielőtt elmegyek. De ennél sokkal komolyabb indíttatás is ok lehet, például - szerintem - minden orvosnak megfordul a fejében, hogy milyen lenne önkéntes munkásként egy szegény országban tevékenykedni. Nekem is átfutott az agyamon, amikor Kambodzsában vagy a Közép-afrikai Köztársaságban jártam. Óriási felelősség és teher lenne, de nagyon sokat tehetnénk az ottani betegekért.Rengeteg életre szóló élményt szereztem az utazásaim során. Például eljuthattam Vietnamba és Kubába akkor, amikor még nem nagyon jártak oda turisták. Mindig vágytam Afrikába: nemrég aztán megismerhettem Kenyát és Tanzániát. Lenyűgöző volt! Kulturális szempontból Nepál varázsolt el a leginkább: olyan élmény, mintha visszautaztam volna 500 évet az időben! A táj változatossága szempontjából Peru tette rám a legnagyobb hatást, Indonéziát pedig igazán paradicsomi helyszínnek találtam. A tavalyi év legkiemelkedőbb élménye mégis az erdélyi Szászcsáváshoz kötődik. Egy hetet tölthettem el az ottani kántor és családja - Erdősék - házában, padlizsánt szedtem, lovagoltam, tehenet fejtem, láttam megszületni egy kisborjút és népitáncot tanultam. Ha most esetleg hosszú ideig nem mehetnék sehová, akkor is évekre feltöltődtem!
Kapcsolódó írások
Kérdezzen szakértőnktől
Kapcsolódó gyógynövények
Kapcsolódó betegségek
