A fekete karácsony és a hómentes decembert követően a barátnők vágytak a fehér táj látványára, így a Normafa Parkba terveztek kirándulást. Az év vége nyugodtan telt, az évkezdet inkább „lustán” indult, még senkinek sincs kedve nagy tervekbe belevágni. Melindáék elutaztak egy hétre párjával, Móniék pedig a fogorvosi rendelőben kezdték a munkát az ünnepi pihenés után. Boriéknál ott töltötték a téli szünetet az unokák, most jóval csendesebb a ház.

A fogaskerekű megállójában beszéltük meg a találkozót, ugyanis téli kirándulást terveztünk a Normafához. Az ünnepek után már az igazi téli táj látványát hiányoltuk, így esett a választás erre a népszerű helyre.

Amikor odaértem a megállóba, a két barátnőm már ott ácsorgott, és elmélyülten beszélgettek. „Nehogy kimaradjak valamiből” – köszöntöttem őket tréfásan. „Még nem maradtál le semmiről” – kacagott Móni. Felszálltunk a fogaskerekűre, majd elindultunk a Széchényi-hegyre. Elég sokan utaztak így szombat kora délután, de azért találtunk ülőhelyet. Hegymenetben megcsodálhattuk a fehérbe burkolózott táj látványát, ahogy az út menti fák jégvirágba öltöztek, a bokrok roskadoztak a hó súlya alatt.

A végállomástól elindultunk a Normafa irányába, természetesen Melinda haladt elöl, mert ő mindig felkészülten érkezik mindenhova. „Van itt állítólag egy fantasztikus rétesbolt, meg kell keresnünk” – mutatott előre. Kis séta után meg is találtuk, aminek nagyon örültem, mert imádom a házi rétest. Nem volt könnyű mutatvány így téliesen felöltözve elfogyasztani a finom süteményt, de megküzdöttünk vele, majd továbbindultunk.

„Nagyon jól éreztem magam a karácsonyi partidon Melinda” – kezdtem a beszélgetést, mert még nem volt módom véleményezni az összejövetelt. „Ráadásul mindkettőtök párját nagyon szimpatikusnak tartottam.”

„Valóban jól sikerült este volt” – köszönte meg a bókot Melinda. „Elutaztunk január elején pár napra, és végre azt éreztem, hogy kellett ennyi pihenés, újult erővel vetettem bele magam a munkába, bár most kevesebben vannak a szalonban.”

„Nekem nagyon nehezemre esett visszamenni hónap elején dolgozni. Azon gondolkodtam, hogy megelégednék az otthoni munkákkal, sosem éreztem, hogy szükségem lenne arra, hogy mindennap bejárjak dolgozni. Mostanában azt vettem észre magamon, hogy egyre türelmetlenebb vagyok a fogászaton a betegekkel. Ne értsetek félre, természetesen nem éreztetem velük, mert mindig segítőkész és kedves vagyok, de néha már nehezemre esik mosolyogni. Az emberek megváltoztak, sokkal ingerlékenyebbek, érzékenyebben reagálnak mindenre.”

„Ha viszont magánpraxist akartok nyitni, ott még alázatosabbnak kell lenni, mert a pénzükért még többet akarnak a betegek” – figyelmeztetett Melinda. „Tapasztalom a szalonban is, hogy sokan azt hiszik, a pénzükért a szolgáltatásokon kívül még extra figyelmet és kiszolgálást is kaphatnak. Mi is megteszünk mindent a vendégeinkért, de vannak nálunk is követelőző, állandóan elégedetlen kuncsaftok. Ezekkel számolni kell, majd te is megtanulod megfelelően kezelni őket.”

„Persze, tudom. Lehet, hogy ez most csak év kezdeti rossz érzés, aztán majd megint visszatér az igazi életkedvem” – bólogatott Móni. „Még korai a téli depresszió érzése. Elég, ha azt márciusban kezded Móni” – nevettem el magam.

Ennek bizonyítására hangos nevetéssel családok előztek meg minket, a gyerekek önfeledtek rohangáltak, szánkót húztak maguk után, hógolyóval dobálták egymást.

Ropogott a friss hó a talpunk alatt, és még a nap is kikandikált a felhők mögül, szikrázó csillagfényt szórt a tájra. Ennek ellenére csípős, hideg szél fújt, így Melinda hátizsákjából előkerült a termosz finom, meleg gyümölcsteával feltöltve, amely jólesően felmelegített minket.

Elértünk a domb tetejére, ahonnan szánkózók ereszkedtek le az Anna-rét domboldalán, a távolban síelőket és sífutókat láttunk. „Csodálatos itt fent” – mondtam. „Lacival mi is sokat sétálunk, levegőzünk, de idén valóban kimaradt ez a téli élmény” – szívtam magamba a friss levegő illatát.

„Nem is meséltem a legfontosabbat” – kapott a fejéhez Móni. „Marcival beszélgettünk év végén, és azt fontolgatja, hogy visszajön Írországból. Nem alakul jól a barátnőjével a kapcsolatuk, bár már az esküvőt is tervezgették. Azt mondja, hogy most már elég tapasztalatot szerzett kint, hogy mint informatikus itthon is jó pénzért el tudjon helyezkedni. Nagyon boldog lennék, ha valóban hazajönne, mert nagyon hiányzik, és az anyai szívem is boldogabb, ha a közelben van.”

„Ez valóban nagyszerű” – örvendeztünk a hírre. „Jobb lenne, ha itt alapítana családot is majd, mert neked is nehéz lenne, hogy az unokád ilyen távol él tőletek” – mondtam.

„Nagyon furcsa, hogy azt mondod: unokád. Még egyáltalán nem érzem ennek a szónak a varázsát” – grimaszolt Móni. „Tudom, hogy erre is fel kell készülni, mivel még Barbara is 15 éves, még nem érzem magam nagymama korúnak.”

„Mert még nem is vagy abban a korban” – nyugtatta meg Melinda. „Ez is érdekes, hogy korán szültél, és mire kipihennéd a gyereknevelés fáradalmait, végre felnőnek, önálló életük lesz, jöhet az unokázás időszaka.”

„Azért nem olyan rossz az, higgyétek el. Sokkal kevesebb a felelősség, mint a szülőknek, igazából csak jó dolgok vannak, a hétvégék, a szünetek és a családi ünnepek, és persze az unokák imádata. Én mindig alig várom, hogy Imre gyerekei nálunk töltsenek pár napot, minket feltölt, ha gyerekzsivajjal telik meg a ház. Már várom, hogy Juditéknál is megérkezzen egy kis jövevény” – és akkor még nem is tudtam, hogy ez a kívánságom hamarabb teljesül, mint gondolnám.

Elindultunk visszafele, mert egyre hűvösebb lett, és elkezdett sötétedni. Melinda teájából még elkortyolgattuk a maradékot, amíg elértünk a fogaskerekű megállójáig. Éreztem, hogy a lábam is átfagyott, pedig sikerült egy meleg, bundás csizmát vennem a múlt héten. A lányokon is látszott, hogy egyre jobban beburkolóznak a sálak, sapkák alá.

A kocsik hamar megteltek majd elindultunk lefelé. Völgymenetben olyan érzésem támadt, mintha leereszkedtünk volna a városba, visszarobogtunk a természetből a nyüzsgő utcákra. A táskámat magamhoz szorítottam, éreztem a benne lapuló Lacinak vásárolt rétesek melegét.  Ismét szép délutánt töltöttünk együtt a lányokkal.

(A következő számban folytatjuk)