fotó: Bobby Palosaari, flick.com

Csendesen, lassan haladok kijárt utamon. A tavasz erősödő napsugarai jólesően csiklandozzák hűvös hátamat.

Életre keltenek, meglódítanak. Körülöttem a puhuló talaj engedelmesen nyeli az olvadó havat, a maradék belém csusszan.

A hólé egyre gyorsabb iramot diktál, siettet árkon-bokron keresztül. A part közelében, a fagy harapásaitól elfáradt gyökerek leszakadnak, belém kapaszkodnak.

A dombról leguruló kövek fejest ugranak, hangos csobbanással landolnak. Súlyuktól mozdulatlanságra ítélve, a sötét mélyben maradnak. A leszakadt ágakat tovább cipelem, velem úsznak.

Az ég hirtelen elborul, lezúduló eső csillapítja mindent elnyelő szomjúságomat. Tehetetlenül hízom. Megrészegülve, tarajos hullámaimmal, egyre sebesebb tempóra váltok, túlcsordulok medrem szélén. Loccsanva csapódok vissza, mindenféle szörnyűséget magammal sodorva.

Az öblöket érintve tempóm lassul, megszabadulok szennyes terheimtől. Megkönnyebbülten, hét határon át igyekszem nyughelyem, a végtelen tenger felé.