A korai versei között az egyik kedvencem. Mert a felidézett kép olyan őszinte, mint élete végén a legszemélyesebb vallomásai. És szeretem éppen e feszültség miatt: mi köze a hosszú sorban csivitelő kislányokhoz egy 19 évesnek? Hogy lehet, hogy így beléjük lát, ilyen örök érvényű, plasztikus pillanatképet készít róluk? Mindegy, hogy egy ferencvárosi gangon szaladoztak kuncogva majd’ száz éve, vagy negyven évvel később, egy zuglói iskolaudvaron, ahogy mi tettük a hatvanas években. Mert mi, valamikori nyolcesztendős lányok, bizony, egy villanásnyi ideig éppen ilyenek voltunk. Aki nem élte meg, megkérdezheti: miért éppen nyolcesztendősen? Miért nem hét, hat vagy kilenc évesen? Mi történik akkortájt, ami sem előtte, sem később nem történhet meg?

“Hosszú sorban jönnek, mennek, Apró ördögök, de szentek”

Pszichológusoknak, pedagógusoknak bizonyára pontosabb válaszaik vannak, talán azt mondják, valahol ott a határ, ami után már a kiskamasz lét következik, magukhoz térnek a hormonok. Előtte pedig ott a gyerekkor, kötődve a szülőkhöz, a szűk családhoz. De akkor, nyolcévesen már nem csüngtünk annyira sem a szülőkön, sem a fiúkon.

Hosszan lehetne beszélni arról, hogy ami évszázadokon át ez a „nyolcesztendős kor” volt, manapság hány éves kornak felel meg? Hisz ma a totyogókat öltöztetik manökennek és a hatéveseket szépségversenyre nevezik. Ők (vagy szüleik?) azon igyekeznek, hogy  mini-Madonnák legyenek, tündérnek lenni ciki. De mindez már nem a versről szól.

Mihez is kötődtünk hát ekkor, nyolcévesen? Hogy emlékszünk erre? Szerintem ez a szárnyalás éve volt, a tündéri kor. Kicsit boszorkányos tündérek voltunk. Vagy huncut királylányok. Ebben a korban minden kislány ilyesmi szeretne lenni, sürgetően, föltétlenül, akár erőszakosan is. Talán már sejtik (sejtettük), hogy annyi minden történt meg már velük máris,– és történik éppen ebben a pillanatban – ami folyamatosan sodorja őket egyre távolabb e nem nélküli, ártatlan tündérléttől. Mintha tudnák, hogy egy perc az egész és máris, menthetetlenül kinőnek belőle. Ahogy a Mary Poppinsban az egy évesnél fiatalabb babák: még értik minden lény, a fák, a madarak beszédét – de egyéves születésnapjuk után már „csak” az emberekét. A nyolcéves lányok még utoljára, egy pillanatra a spirituális világ lakói lehetnek kenyérhomlokukkal, virágszerelmükkel.

Hogyan látjuk őket prózai, emberi nézőpontunkból? Elsősorban a nevetésük tűnik föl. Mindenen, mindig nevetnek. És fontos, hogy nem egyedül, hanem csapatban. Mindig csapatban járnak – ezért utánozhatatlan találat a három versszakot kezdő ismétlősor: „Hosszú sorban jönnek, mennek”. Aztán történik, hogy elkezd izzani a szemük. Ott lakik a készülődő nőiség. Igen, a szentség és a démoniság határán járnak – jártunk mind valaha – és csak ismételni tudom, mennyire különös és gyönyörű, hogy ide is követni tud minket a költő – az akkor még csak 19 éves fiú.

Pontosan tudta azt is, hogy a kenyér, a szén és a gyöngyvirág mellé még oda kell képzelni a fiúkat is – hiába nincsenek még a képben. Mert e nyolcesztendősök nevetése, kenyér- és virágillata már feléjük száll. Nem nőként üzennek még, inkább a remény, jövő és lehetőség megtestesülései a fiúk – a majdani férfiak – számára.

Ha így látjuk őket, megértjük a sóhajos utolsó sort is. Lányok jöttek és jöhettek e korán felnövő, már 19 évesen is emlékező költő életébe, de egyikük sem volt jövő, egyikük sem volt se esély, se lehetőség. A hosszú sorban jövő-menő, nyolcesztendős lányokra vetett pillantás a soha be nem teljesülő ígéret csillámporát hinti a szembe, szikrázik, elvakít, s utána már csak az éjszaka marad, távoli csillagaival. Legalábbis a magányos férfi számára. A lányok diadalmas csivitelése azonban még folytatódik, hallgassuk csak, talán emlékeinkben még ott cseng.