Utólag bevallom, attól is féltem, hogy „ennyi szavalást” nemigen bírok el egy ültő helyemben. Pedig rutinos színházba járó vagyok, és lelkes versolvasó, ráadásul Arany-rajongó. De akkor is: tizenkét ének és mindegyikében van 15-20 versszak… Már csak megtanulni is! Igaz, ez olyan teljesítmény, amit meglesni magában is érdekes. Vajon mit látott benne a színész, minek ez neki? Mi idéznivaló van a lovagi hősiességen ma? Közöd? – ahogy mondanánk, csak úgy, hétköznap.

Akármi is izgatta a színészt, Csőre Gábort az Arany műben, és akármi is érdekelte a rendezőt, Paczolay Bélát, biztos, hogy minden mondat, ami a Pesti Színház előadásán elhangzott, érvényes volt és érdekes. Hogy szép is, azt mondanom sem kell. Úgy ringatott, ha akart, lírai bölcsőben, úgy dobált máskor, drámai hullámverésben és úgy elámított gyakran egy-egy bölcs, vagy csillogó képpel, párhuzammal, ahogy csak az Arany szöveg tud. Az a bizonyos szöveg, mely szerzőjének rögvest országos elismertséget hozott, s mint tudjuk, még ennél is nagyobb „pályadíjat”: Petőfi barátságát.

És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam újságot – fotó:Dömölky Dániel

De akármilyen zseni volt is Arany, csak távolból tisztelt klasszikus maradna, ha nem tennék hozzá a színházi estéhez az alkotók, amit hozzátettek azért, hogy látvány, élmény is legyen ez a másfél óra, és hogy egyetlen percünk se legyen unatkozni. A látvány, melynek csak egyik, bár meghatározó eleme Csáki László animációja, úgy simul a szöveghez, mint gallér a kabáthoz: díszít, ha kell, kiegészít, kinyitja, vagy bezárja a fantáziánk alkotta teret. Csillagokat fest, melyekkel kedvére játszik Toldi, vagy éppen stilizáltan idézi meg a fújtató bikát, melyet kép mivoltában konkrétan, saját kezével tud megragadni az élő szereplő – csúcspontra juttatva ekként a feszült jelenetet. Ezt a bravúrt árnyjáték-formában produkálják a farkaskalandban is – oda sem mertem nézni, annyira elhitető erejű volt!

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála – fotó: Dömölky Dániel

Felelt a nagy király: “Ne légy olyan gyermek;
Hogyan vennélek én hitvány közembernek?
Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.” – fotó: Dömölky Dániel

S ezen túl is inspirálta, ihlette őket a költői matéria (meg saját tehetségük, igényük), hogy mozgást, kellékeket, zenét úgy forrasszanak össze a szavakkal és történésekkel, mintha maga Arany eredetileg is így képzelte volna – ha netán elképzelte volna műve majd’ 170 évvel későbbi, színpadi adaptációját. Csőre játéka egy bakanccsal, egy sállal, néhány papírpohárral, konzervdobozzal, hátizsákkal, s benne egy dicső, nemzeti sportöltözettel bravúrok sorozata. Olyan találékony, és kiszámítottságában is annyira spontánnak ható, hogy remélhetőleg még a legnehezebb közönséget, a tizenéveseket is „megveszi”.

Kívánom nagyon, hogy így legyen. Megérdemli a színész, az alkotótársai és a színház is, hogy e vállalkozás mellé állt. És megérdemlik a nézők is. Jöjjenek a fiatalok, nyitottan, kíváncsian és figyelmesen! S ha így jönnek, nem fognak csalódni. Kalandban, élményben, érzésben gazdag estéjük lesz.