„Szállodai szorongás” – íme, már nevet is adott neki, annyira nem hagyhatta figyelmen kívül; szinte mindig hatni kezdett rá, ha belépett egy hotelbe. Enyhén már lent a hallban is, de ott a sürgölődő emberek, a virágok illata, a fények elnyomták az érzést. Aztán a liftben, majd a folyosókon… szép lassan, alattomosan erősödött.
Amennyire fel tudja idézni, nem kötődik semmilyen rossz élményhez. A „jobb napokban”, amiket látott, napsugaras floridai hotel is szerepelt, meg amszterdami belvárosi is – igaz, ott annyira magányos volt, hogy ha a hivatalos programja végeztével visszamenekülhetett a virágokkal zsúfolt, holland mértékkel mérve tágas, különleges mű-rusztikussággal otthonosnak álcázott szobájába, csak arra volt ereje, hogy a franciaágyra vetve magát, sírva azt kérdezze: mi a fenét keresek én itt?

FOTÓ:flickr.com

Mit keresek, mit keresek? – ez járt most is a fejében, ahogy kilépett a liftből, és próbálta a helyes szobaszám felé irányozni lépteit. Persze, mi sem természetesebb. Meglátogatni egy régi barátot, ezen senki nem akadhat fenn, még én magam sem – gondolta. Az ajtónálló visszaköszönt, a portás bólintott: a vendégekhez további vendégek jönnek látogatóba, nem újság ez nekik.

De neki az. Sőt, egészen szokatlan és faramuci helyzet. Valaha sokat volt együtt a férfival – akkor még srác! –, de a kezdeti bizalmasság után inkább gondosan kerülte, hogy kettesben legyenek. Persze izgatta, hogy más, hogy különös – az egész távoli világ, amit képviselt. De ahogy a szándékait, a komoly közeledését megérezte, visszahőkölt: úgy érezte, nem vállalhatja mindazt, amivel egy valódi kapcsolat járt volna. Jobb előbb elkerülni, mint később menekülőre fogni, súgták az ösztönei, hiszen más nem is súghatta, mit tudta akkor, huszonévesen, mit hoz az élet…

Hozott kalandot, megbánást is, és lám, visszahozta a férfit, sok év múlva. Hát természetesen felmegy hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Csak ne nézne mindenki így! Sok itt a magányos férfi-utazó, hát biztosan gyakoriak a nőlátogatók is. Mit tudhatják, hogy ők nem… hogy ők még soha… Sőt, mit tudhatják róla, hogy ő nem olyan! Hogy a kalandjai sem szállodai kalandok. Ha „fölmegy”, hát azt ő is akarja, és nemcsak azért, hanem mert…

Hanem, miért, kérdezi ott belül valami, talán az undok szállodai szorongás, ahogy kiszáll a hetediken, és az első nyílnál balra fordul. Miért „ment föl” öt éve például, amikor utoljára tett ilyet, ahhoz a pasihoz? Egyszer, kétszer, hússzor… Amikor már tudta, hogy ennél több nem lesz belőle? Hogy halálra van ítélve az egész.

És ez most vajon ugyanaz? Rémült kísérlet még egy utolsó izgalmas órára? Hiába a régi, megfontolt távolságtartás, az évtizedek óta megszakadt barátság, akkor is ugyanaz?

Megborzongott és jobbra fordult. Az imént emelkedtek a számok, most csökkennek, viszont mintha pont hiányozna közülük az az egy, ahová menni akar.

Vagy ahová nem akar menni.

Ha jól meggondolja, olyan furcsán nézett már az ajtónálló is… Jó, nem kacsintott rá cinkosan, de mégis… Ezek mind azt gondolják minden nőről?

Jézusom, másodszor megy el ez előtt a rettenetes festmény előtt. Miért dohánybarna itt minden?

És a fények… álságosan sugallják a diszkréciót, holott kutatón, bántón, sejtetőn világítanak a szemébe rejtett helyekről. Vagy nem is a színek és a fények nyomasztóak, hanem ez az örök, állandósult délutáni nyugalom és csönd, amit az ablak nélküli, agyonszőnyegezett folyosók hazudnak? És most, a kanyar után ugyanaz a lány lép ki nevetve egy szobából, akire az előbb már kedvesen rámosolygott, mikor elhaladt mellette. Jaj, ez is biztosan azt gondolja, úgy keringek itt, mint egy pillangó… és most meg fogja szólítani:

– Segíthetek, asszonyom?

Próbálja megtalálni a választ, amikor a vigyorgó szobapincér hátrál kifelé ugyanabból a szobából, a zsúrkocsit huzigálva:

– Nyugodtan folytasd csak, majd én elkalauzolom a nénit – mondja kedvesen. – El tetszett veszni? Hányas szoba?