Tudom, hogy vannak némelyek, akik a kávézgatásra esküsznek. A magunkfajtáknak azonban a tej a legfőbb jó. Édes-selymes nedű. Tejet lehet magányosan is iszogatni, én például nagyon szeretek közben hosszasan mélázni, de a közös tejecskézés messze nem ugyanaz.
Ehhez a passzióhoz Henriett a legjobb társ. Hihetetlen, ez a lány mikre képes. Nem egyszerűen eléd rakja, aztán kész, hanem egy szempillantás alatt képes egész tejkölteményeket varázsolni, valahogy van ehhez érzéke. (Ő azt mondja, hogy aki az ízekre fogékony, az minden másban érzéki.) Külön szeretem, hogy porceláncsészécskéket használ a szervírozáshoz. Nem azt mondom, hogy a mi háztartásunkban nincs meg minden, amire szükségem van, de a műanyagtól mindig olyan fintoroghatnékom támad. Az apró repedésekben benne maradnak a régi illat- és ízdarabkák, és ez bántja az orrom. A porcelánnál ez soha nem fordulhat elő.
A közös tejecskézésekhez az ősz a legjobb időszak, mert nyáron szörnyen gyorsan romolnak az itókák. Ősszel már jól esik, ha a tej kicsit meg van langyítva, s akkor az ízek még domborúbbak – ahogy Henriett szokta mondani. A tejet úgy bolondítja meg (ez is az ő szava járása), hogy beledobál különféle gezemicéket (ez az én szavam járása), amiket csak azóta ismerek behatóbban, hogy megtanította, mi fán teremnek.
A fahéj például kétség kívül fán terem, s ha ezt dobjátok a tejbe, és állni hagyjátok egy órácskát, valami pompás ízt ad neki! Cukorral az igazi, és Henriett néha belelapátol egy kis cukrot is, csak amikor fölnéz, és lopva végigmér (vagyis csak szeretné lopva, de én mindig észreveszem, hogy az alakom vizslatja), akkor megáll a lapátolással, és azt mondja, nekem ennyi elég is.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem rögtön korogni kezd a gyomrom, ha a vaníliás tejre gondolok.
Aztán van a vaníliarudacskás változat. Az eljárás ugyanez: beledob, állni hagy, kivár – és hamarosan iható is a vaníliás tejecske. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem rögtön korogni kezd a gyomrom, ha erre gondolok. A szárított alma belehajigálása külön élvezet. Lehet friss almából is, de a szárított egy idő után megszívja magát, és el lehet rágcsálni. És akkor van az a változat, amikor ezt az összeset vegyítjük: fahéj, vanília, szárított alma – édes istenkém… Nem tudom, ez a csaj honnan veszi az ötleteit, nemkülönben a hozzávalókat, de olyan készletei vannak, hogy csak nézek, ha áthív…
Legutóbb épp az almadarabkákat rágcsáltuk, amikor Henriett nógatni kezdett, hogy meséljek. „Na ki vele” – szólt rám határozottan, mert előző nap Szergejjel látott befordulni a Lórántffy-lépcső sarkán. „Most már tényleg elmesélhetnéd ezt a históriát, nem is tudom, mióta már, hogy csak ígérgeted.”
Csakugyan nem szeretek erről beszélni, mert ezek a szomszéd lányok, akárhogy is… Azt hiszem, nem értenék meg. Vagy talán igen…? Még én sem értem mindig. Szergej úgy pottyant az életembe, mint derült égből a villámcsapás, és tényleg mindent felforgatott. Henriett fahéjas tejecskéje viszont megtette a hatását, egészen elgyengültem tőle, még a pillám is elnehezedett. Úgy döntöttem hát, elmesélem neki.
Rendben, legközelebb belefogok, és meghallgathatjátok ti is, hű olvasóim.
Máris legyen legközelebb! Hol is a varázspálcám??
Kedves Eszter,
én is így vagyok Fehér Cicával…ő most nem tud válaszolni, mert melengeti bundáját Rómában, de talán fog arról is írni. És én biztatlak: holnap jön Szergej a Macskaszem(ont)ban:) üdv,Gabi