Borítsd szememre szoknyád

Molnár Gabriella - Vers, reggelireMegbűvölten hallgattam ezt a verset. Mert nem olvastam, hanem hallottam először, egy lemezen, mégpedig gyönyörű férfihangon. Nem voltam még húsz és a szerelem titkai közül az egyik legnagyobbnak azt éreztem: mit is él át a férfi?

 

Ez a vágy, ma már úgy látom, örökre kísért – a másik nem titkát meglesni akkor is izgalmas (és kockázatos), amikor már azzal áltatnánk magunkat, hogy számunkra nincs több felfedni való a szerelemben.
Mintha ma is az a napsütéses délelőtt lenne, amikor újra és újra feltettem a Mária Abariendost, hogy meghalljam Gáti Józsefet, ahogy vágytól elfúló hangon mondja:

S lejött Mária, lejött Mária,

suhogott, mint a selymek.

S rekedten szólt: ölelj meg!

Gátinak, a gyönyörű hangú, mesteri szavalónak, akinek hangján megszólalnak bennem  a bűvös Babits-sorok is a Jónás könyvéből – Ne szánjam Ninivét?, dörögte!– szóval neki akkor sikerült elhitetnie velem, hogy saját ifjúságának élményét idézi fel, Máriával közös bűnük volt, melyet most, évtizedek múltán a közös kéj fényesít visszaidézendő emlékké. Persze Somlyó Zoltán nevét is megjegyeztem egy életre, annál is könnyebben, mert híres volt már akkoriban fia is, Somlyó György, nem csak költőként, hanem hamarosan közéleti emberként is.


A vers pedig újra és újra előbukkan életemben. Most újraolvasva nem csak a képek örvénye, a történet drámája fog meg, de árad belőle valami ősi,  szakrális erő is. Hiszen Mária („a szüzek szüze”- bár szó szerint ez nehezen hihető róla, inkább a felmagasztosító elragadtatás mondatja ezt a hőssel) fönt, a balkonon, a magasban trónol, imádója lenn a porban, és mintha antik korokat  idéző, pogány áldozat lenne, ahogy az istennő úgy emeli magához a férfit, hogy közben a porba rántja.

Most tudom csak érteni egészében a verset, s annál  rejtélyesebb marad, mi tetszett rajta nekem olyan nagyon fiatalon? Az erotika, persze, a lüktető, sötét vér, ahogy Somlyót jellemezte Kosztolányi. De emlékszem arra is, mennyire azonosultam a vágytól és megalázástól szenvedő, fiatal fiúval – még lány létemre is. Hiszen – mindketten – abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember. És mindent, mindenkit, aki azt megszemélyesíteni képes. Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába,  a Szerelembe, finnyás-tapasztalatlan életkorom ellenére azért nem undorított a fogak közé kúszó narancs nyelv képe, de még a “hajadonlány-szerető parfőmös nyála…” sem.

Abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember.  Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába,  a Szerelembe.

De hogy is ne ragadna el ez az érzéki-romantikus mese, akármilyen nemhez tartozunk, akármelyik életkorunkat éljük is? Micsoda expozíció, olvassunk csak bele! Hát nem ott vagyunk egy szempillantás alatt a mámor csapdájában, színek és szagok és ízek és vágyak szédületes kavalkádja kellős közepén, már amikor a háromrészes vers első, bevezető szakaszait elolvassuk?

Sűrű spanyol bort szürcsöltél-e?

Vagy ittál-e már téli estén

hajadonlány-szeretőd ajkán

legördülő parfőmös nyálból?

 

Vagy aludtál-e sátorában

a lángoló nő üstökének?

És hunytad-e már szemedet le,

látva egy vérző, hűs narancsot?

 

… Én Mária Abariendost

tartom a borok velejének!

A szeretők anyjának tartom

én Mária Abariendost!

 

Áldassék érte minden lépte,

mely forró combját összehajtja,

hogy egyszer húsa volt a párnám

s véréből ittam vért és óbort…

 

A világirodalom egyik legérzékibb verskezdete, bizonyos vagyok benne, hogy nincs latin kultúra, mely ezer örömmel ne vallaná magáénak. A provokatív, képben gazdag kérdések sora. A megfellebbezhetetlen kijelentés: „Én Mária Abariendost tartom a borok velejének!”  Négyszer négy sor és ott megy előttünk a Nő („lépte, mely forró combját összehajtja”) , akire kortól és nemtől függetlenül, úgy tekintünk, mint az érzékek kincsestárára.

Folytatás

Mit akar ez az egy ember?

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Tizenévesen szerettem meg ezt a Vas István verset. Fontos lehetett nekem akkor, ezért tartogattam a szövegét külön fénymásolatra mentve egy régi Szép versek kötetben – hát persze: nincs ennél nagyobb kérdés egy tinédzsernek. Mit akarok én, az egy ember?

Éppen a világmegváltó koromat éltem, hát hogyne kaptam volna föl a fejem erre a nyitó mondatra? Magamra ismertem az egy emberben, aki fittyet hány a kényszereknek – legalábbis szerettem volna hozzá hasonlítani.

Az is közelebb vitt a vershez, hogy ott dobolt még a véremben a gyerekjáték ritmusa, melyre épült:
Mit akar ez az egy ember, egy ember? – tiritá-ratta titi-tá,
titi-tá.
Csak néhány éve volt akkor, hogy ezt játszottuk kisiskolás társaimmal. Vajon játsszák ma is a gyerekek? (Vajon játszanak egyáltalán ilyen csoportjátékokat – nem virtuálisan?)
Kettéoszlott, egymással szembenéző arcvonalba fogódzott össze a harminckét fős osztály, és a tizenöt-tizenöt gyerek elé mindkét oldalon kiállt egyvalaki. A Király és az Egy ember.
A sorok mozogtak a vers – és a dal, hiszen énekeltük! – ritmusára előre, és a „Ninive” részt fenyegető egy helyben dobogással nyomatékosították:

 Mit akar ez az egy ember,

Egy ember?

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

Na, erre a kihívó lábdobogásra megindult a másik csapat, élén a forradalmár Egy emberrel:

 Legszebb lányod akarom, akarom.

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

Vonultunk és dobogtunk, szembenéztünk, kihívtunk: „betöröm az ablakot” – és fenyegetőztünk a hatalom nevében: „katonaságot hívatok” … Aztán a játék szabályai szerint csak átkerült a kiválasztott „legszebb királylány” a lázadók csapatába és fordított szereposztással új csetepaté kezdődött: királypárti lett a lázadókból és fordítva.

Tíz-tizenegy évesen véresen komolyan vettük a játékot – onnan tudom, hogy máig érzem az erőt, amit a mögöttem menetelők adtak, és máig borzongat az élen egyedül állás rémítő magányossága és izgalmas kihívása. Kicsit féltünk, de azért mégis mindannyian „egy ember” akartunk lenni. Esetleg király.

Csak néhány év múlt el, amikor a következő iskolában a következő társak, akik nem haza, inkább a Belvárosba mentek a március 15-i iskolai ünnepség után, egyszer csak egy tüntetés kellős közepében találták magukat – mentek a tömeggel, mindnyájan „egy embernek” érezve magukat – nagyon fájlaltam, hogy akkor ebből kimaradtam. Részese lettem viszont annak, ahogy Csillag tata, magasra nőtt töritanárunk helyrerakta a lázadástól kótyagos ifjúságot. A keresztes háborúk tanítását felfüggesztve órákon át arra intett minket, hosszú végtagjait beszédje ritmusában álmosítóan lengetve, hogy nehogy már forradalmárnak képzeljük magunkat… és hogy a gimnázium nem kötelező, onnan repülni is lehet.

Hogy hogy állunk a forradalmakkal, azt Csillag tata tényleg tudhatta, lévén akkoriban már legalább hatvanéves. És talán valóban úgy hitte, nincs értelme semmiféle lázadásnak – ő megélt háborút is, -56-ot is, és a konszolidált Kádár-korszak időtállónak látszott – az „egy embereket” csak feltűnési viszketegségben szenvedő hóhányóknak tartotta.

Mi azonban a nagyon fiatalok vakhitével zsigereinkben éreztük, kinek van igaza, és se börtön, sem halál nem esett olyan súllyal a latba – fogalmunk sem volt, mi az – mint a mindent legyőző élet lázadása. Petőfi voltunk és Ady, Ugocsa non coronat, és Itt a nyilam, mibe lőjem? – beszélhetett nekünk egy akármilyen nagy öreg.

 

Vas István (forrás wikipedia)

Vas István

Mit akar ez az egy ember?

(Variáció gyermekjátékra)

Mit akar ez az egy ember,

Egy ember?

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

 

Mit akar ez az egy ember?

Mindig ez az egy ember!

Mit nem kér és mit nem mer!

Azt hiszi ez az egy ember,

Megbírhat egy ezreddel?

Nekimegy fejjel a falnak.

 

– Legszebb lányod akarom.

– Legszebb lányom nem adom.

– Úgyis van hozzá jogom.

Adod vagy nem adod, elhozom.

– Kinn maradsz az udvaron.

Csukva az ajtó, ablak.

 

– Betöröm az ablakot.

Benézek és hallgatok.

– Ki ez az egy ember? – Én vagyok.

– Mit akar ez az egy ember? – Tudhatod.

– Katonaságot hívatok.

Majd jön a szánom-bánom.

 

– Katonaságtól nem félek.

– Börtönbe visznek. – vinnének.

– Kegyelmet nem kapsz. – Nem kérek.

– Mire vagy büszke, mondd, kérlek?

– Egy halál és egy élet,

Egyebem sincs a világon.

 

– Király, biztos, Ninive,

Megtanít majd móresre.

– Az egy embernek egykutya

Király meg a biztosa,

Babilon és Ninive,

Eltűnik a semmibe

S megmarad az, ami biztos.

 

Mindig ez az egy ember!

Mit akar ez az egy ember?

Bámul utána fegyverrel

Ninive, Ninive,

Király, király, biztos

Folytatás

Titok – avagy a költő közösségi közléskényszere

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

„Beszélni kell, de… úgy, hogy semmit el ne áruljak.” – írja Vas István az In flagranti című verse keletkezéstörténetéről. Kórházi ágyon fekve, fejben írja a halandzsa-verset, aminek egyetlen szava sem érthető. Az egész, együtt azonban igen.

Paradox módon talán mégis könnyebb így érzékelni a verset, hogy a ráció nem akadályoz. Lehet ízlelgetni, s közben megfejteni a talányt: mit is akar nekünk olyannyira elmondani a költő, hogy szembeszáll saját fizikai tehetetlenségével is. És milyen ügyes, hogy mégis titokban tart mindent, ami nem tartozik a versre, ami már nem része – szintén ő fogalmaz így – „közösségi közléskényszerének”.

Hiszen kikutathatnánk, hogy a háború előtt-alatt miféle kapcsolatai voltak, melyek alkalmat teremthettek erre az In flagrantira, de minek? Kétszeresen is nincs okunk erre: egyrészt, mert egy mű igazsága, érvényessége nem függ feltétlenül a születésében szerepet játszó közvetlen élménytől, másrészt, mert Vas a 14 sorhoz egy 10 oldalas „mentséget” illesztett függelékként, és szerintem ebből minden fontos megtudható. Hogy a történetben szereplő Ancá és Teverín kik voltak, akár ki is derülhet, kit izgat ma már. Vas így ír erről: „Akkor már Ancá nem lesz ott Amerikában, hogy zokon vegye. És én sem leszek itt, hogy elszégyelljem magam”.

A költő kényszert érzett, hogy elmondja nekünk a harminc év előtti sikamlós történetet, de ennek megannyi akadálya volt: a még élő szereplők érzékenysége, az irodalmi státuszából következő elvárások, és elsősorban az, hogy mozdulatlanságra kényszerítve, kórházban feküdt.

Ez az „akkor” tehát most van, és a költői „mentségből” megtudhatjuk, hogy szereplői egy bohózatinak is beillő jelenetet játszottak – a valóságban. Harminc évvel később a költőben egy baleset után, a kórházi ágyon támad fel követelően az eset emléke. Úgy érzi, el kell mondania, mégpedig versben. Történetet mesélni, ráadásul sikamlóst, az ő költői munkásságába sehogy sem illő, gondolja, ezért választja a talányos, halandzsa formát, a nonszensz verset. Bár önmagához mérve túl előkelőnek érzi e műfaj irodalmi családfáját, melyben magyarul is oly remekmű született, mint Kálnoky László XIX. Henrikje, a magyar Shakespeare fordítások kacagtató persziflázsa. Vas állítja, hogy a nonszensz versek legtöbbjével ellentétben nála nincsenek a szavaknak magyar megfelelőik. Hiába akarjuk lefordítani, mit jelent versében a kurteli vagy a rattiva, nem fog sikerülni. Tehát úgy vagyunk vele, mint a szereplők valódi nevével: minek tudni? A helyzet érdekes, az érzelmek, az indulatok, a feszültség és a költőiség. S mindezek hiánytalanul jelen vannak, annak ellenére – vagy éppen azért, meghatványozódva – hogy a szavak maguk nem értelmesek.

Folytatás