Janet Kelley: Ott voltam a szobában

Janet Kelley

Azok, akik dolgozni kezdenek Eve Ensler valamelyik projektjén – a Vagina monológok előadásán vagy most az Egymilliárd Nő Ébredése kampányon- , mindig érzik a kirobbanó energia ösztönző erejét. Nőket és férfiakat hozott össze a közös meggyőződés, hogy az erőszaknak véget lehet vetni.

Így döntöttünk. Igaz, ez a döntésünk nem racionális. Hiszen az ésszerűség azt diktálja, hogy inkább elkerüljük az erőszakot. Az erőszakos cselekedetek zsigeri eredetűek, az indulatok által vezéreltek. Ezért lehet a művészet – a színház, a tánc – a leghatékonyabb eszköz arra, hogy kapcsolatot teremtsen agyunk okos döntése és a változás utáni leghőbb vágyunk látványos kifejezése között.

Képesek vagyunk és kell is, hogy szavakkal kifejezzük saját NEM válaszunkat az erőszakra, és követeljük a jogi és szociális védelmet. De nagyon erősen hiszek benne, hogy előbb táncolnunk kell. Lehetőséget adni arra, hogy a tánc szóljon a következő generációhoz, mely felnőve friss szemmel néz erre a világra, és érdemesnek látja majd az embereket arra, hogy értük harcoljon, ne velük.

Eve Ensler erőszak elleni globális mozgalmához 2001-ben csatlakoztam, amikor létrehoztam, rendeztem a játszottam is a Vagina monológok produkcióban a South Bend-i Indiana Egyetemen, ahol középiskolai tanárnak tanultam. Ez még a Facebook előtt történt. A budapesti One Billion eseményeibe a szociális média révén kapcsolódtam be: egy új barátom, a szintén itt élő amerikai Hunter Roberts keresett meg, nem szeretném-e megcsinálni a ’Rising’ magyar mozgalmát – pedig nem is tudott róla, hogy dolgoztam már Ensler-projekten. Közös barátokon keresztül nagyon gyorsan eljutottunk a Közép-Európai Egyetem (CEU) tanáraihoz, hallgatóihoz, majd a MIMIND segítségével Bombera Krisztinához and Jaksity Katához, s velük a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséghez, a Születésház Egyesülethez, a NANE Egyesülethez. Ahogy Ensler más kezdeményezései, ez a mozgalom is kiteljesedett és több forrás elképzeléseit és energiáit olvasztotta magába. Az egyik ötletem eredetileg az volt, hogy egy budapesti villamos legyen a flash mob helyszíne. Aztán az esemény valami sokkal nagyobb arányúvá és izgalmasabbá nőtte ki magát.

Nagyon erősen hiszek benne, hogy előbb táncolnunk kell. Lehetőséget adni arra, hogy a tánc szóljon a következő generációhoz.

Hogy miért is vagyok Budapesten? A férjemmel, Barabási Albert Lászlóval 1998 óta rendszeresen jöttünk Magyarországra és Erdélybe. Idén vásároltunk Budapesten egy lakást, és a gyerekeink itt kezdtek el óvodába járni. Éppen most próbálom Szép Ernő Kávécsarnok című színdarabját, melyben hozzám hasonlóan idegen anyanyelvű szereplőkkel fogok játszani. Ezt a színházi kísérletet Kelemen Anikó, az Ulysses magyar nyelviskola oktatója jegyzi önkéntesként. Magyarul adjuk elő, hogy a nyelvet és a magyarságot megtanuljuk. Azért hozom szóba, mert számomra a színdarab és az Egymilliárd Nő Ébredése eseményei összefüggnek. Mindkettő lehetőség arra, hogy megmerítkezzem a magyar kultúrában. Mindkettőben megmutatkoznak az itt rejlő kreatív energiák óriási tartalékai.

Hogy szemtanúja lehettem a magyar Egymilliárd Nő Ébredése budapesti szervezésében, egyszerre adott esélyt számomra, hogy részt vegyek Ensler világméretű megmozdulásában, mely nemzetiségre tekintet nélkül összehozta a nőket, és egyszersmind megértsem, mit jelent ma Magyarországon nőnek lenni. A Vagina monológokban Ensler leírja, hogy jelen volt az unokája születésénél. Ezt mondja: „Ott voltam a szobában. És emlékszem.”

Ott voltam a szobában Budapesten, amikor az önkéntesek csodálatos csapata életet adott az Egymilliárd Nő Ébredése Mozgalomnak. És emlékezni fogok rá.

 

Ahova nem szabad nőnek születni?

Bombera Krisztina - Családi viszonyok Január 13-án és 14-én újabb csoportosan elkövetett nemi erőszakról szóló hírek tépték az indiai hírekre mostanában különösen érzékenyek idegeit. Alig egy hónapja erőszakoltak meg többen egy buszon Delhiben egy huszonhárom éves diáklányt, aki a barátjával moziból tartott hazafelé. Ahogy ez Indiában gyakori, a buszon függöny is volt, ami jótékonyan elfedi az emberkínzást a kíváncsiskodó tekintetek elől. A különféle tárgyakkal is meggyalázott lányt és barátját kidobták a mozgó buszból, megpróbáltak áthajtani rajtuk, a lány nem sokkal később belehalt sérüléseibe.

Ami ezután történt, az egyik legfontosabb emlékem marad 2012 karácsonya környékéről. Régóta nem látott mértékű felháborodás, tüntetések, virrasztások, a nők elleni erőszak brutális nyerseséggel megjelenített utcai performanszai – Indiában, Nepálban és szerte a világon. Indiában hetek óta nem csökken a kormány, a rendfenntartók és az igazságszolgáltatás közéleti számonkérésének intenzitása. A sajtó, Bollywood, a politikai elit, a felsőbb osztályok felelősségének nyilvános vitatása.

Mintha bekövetkezett volna a Malcom Gladwell-féle Fordulópont: ahogy a víz hő hatására egyszer csak elkerülhetetlenül forrni kezd, egyik pillanatról a másikra, mintha az indiai társadalom jóérzésű milliói elérkeztek volna a ponthoz, ahol azt mondják: elég, befejezzük. Elég abból, hogy India-szerte húszpercenként jelentenek valahol nemi erőszakot. Elég abból, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen szégyen nemi erőszakot bejelenteni. Elég abból, hogy évről évre közel tíz százalékkal nő a bejelentett nemi erőszakok száma, és szinte minden esetben ismerős vagy családtag brutalizál egyre fiatalabb lányokat. Az áldozatok többnyire 18 és 30 év közöttiek. De nem ritka, hogy pár hónaposak vagy pár évesek. Elég abból, hogy az igazságszolgáltatás nem szolgáltat igazságot! Ritka a letartóztatás, ritka a büntetés, vagy nagyon enyhe.

India-szerte húszpercenként jelentenek valahol nemi erőszakot. Évről évre közel tíz százalékkal nő a bejelentett nemi erőszakok száma, és szinte minden esetben ismerős vagy családtag brutalizál egyre fiatalabb lányokat.

Mintha most India egyszer csak azt mondta volna: elég a szégyenből, hogy a világ legnagyobb demokráciája a legveszélyesebb hely a nők számára a G20 országok közül. Egy olyan ország, ahol nők milliói tanulnak tovább, ahol a miniszterek, a gazdasági csúcsvezetők, az ikonikus értelmiségiek és közvéleményformálók között sok a nő, még a kormányzó párt elnöke is az. Ne gyalázza tovább tömegesen, elfogadottan és büntetlenül nők millióit az indiai társadalom, legyen most már vége ennek!

A nők mellett tüntetők és a kormány ellen éhségsztrájkolók között ezúttal látványosan sok a férfi és a fiatal fiú. „Nézzünk magunkba, és védjük meg a nőket” – áll a transzparenseiken.

Bárcsak ott lehetnék, láthatnám ezt az elképesztő ébredést, gondoltam az újév első napjain. Jártam régen Indiában és annak ellenére, hogy természetesen csodálatos volt, rosszul éreztem magam. Nem kötött le a naplemente, az illatok, az ízek, a turistáskodás, kerestem volna inkább a kapcsolatot az emberekkel, hogy a mai Indiáról meséljenek, nem a legendákról, a tájról, a vallásokról. Irigyeltem a Vagina monológok szerzőjét, a New York-i írónőt és feminista aktivistát, aki decemberben, a tüntetések kezdetekor sürgősen Indiába utazott, hogy pont ezt tegye. Eve Ensler a Vagina Győzelmének Napját 15 éve hirdette meg február 14-ére, ez a nap lett az erőszak elleni harc egyik szimbolikus napja. Az idén Ensler erre a napra a világszerte erőszak áldozatává váló egymilliárdnyi (!) nő összefogását sürgeti! Például egy flashmobbal, tánccal, február 14-én, nagyjából ugyanabban az időpontban.

Folytatás