Mert például itt van ez a macska. Egyébként akár az írás kellékeként is megnevezhetném, annyira szereti mindenbe beleártani magát. Miért pont az írásba ne? Ha papírt, tollat veszel elő, máris az asztalon van, kezed köré tekeredik és farkát a tollra fonja. Hogy nehezebben mozduljon. Aztán elhelyezkedik a papíron. Mintha tudná, hogy jól mutat rajta. Fehéren a fekete-fehér foltos. Pont a közepén. Finom hűvös lehet, hát jól elnyújtózik: alul fej, hátul farok, közötte a hosszúka test, elején-végén kinyúló lábakkal. A hasánál egy csíkban kilátszik a papír. Oda viszonylag hosszú sorokat róhatok a frissen bemutatott bolgár filmről. Nem is kell több hely, két hasábot, ha kapok rá a lapban, kezdő újságíró létemre örüljek, ha filmről írhatok – és nem a kiszkábé kultúrpolitikai határozatairól. Szívesebben írnék József Attila költői képeiről, de arról nincs hova. Egyszerre kint, s bent nem lehet egeret fogni, ezt már ő is megmondta, fiatal örüljön, ha munkája van, írjon, amiről kell, most bolgár film.

A macska élvezi, hogy nem kell megelégednie a papírral: a tollal is játszunk. Ő azt hiszi. Sőt, nem csak hiszi, hanem teszi, pofozza a végét, miközben én az első mondatot próbálom odakanyarítani: „A végtelen szomorúság, mely e világ sajátja, már a film legelső pillanataiban megcsillan a hősnő szemében.” A macska megunja a tollat. Most írhatnék. A hegyekről, ahol a hősnő és a hős, meg az elvtársak találkoztak. De a történelem forgószele nem csak az ő ideológiai és személyes vívódásukat söpri el, hanem a bolgár filmeket, a kéthasábos cikket a délutáni lapban, és engem, papírostul, tollastul. Még szerencse, hogy így, néhány évtizeddel később belekapaszkodhatok ebbe a laptopba, mely ad egy kis nehézkedési erőt, és próbál humánusan átvezeti a másik, a valódi, a digitális világba. Írhatok rajta cikket, például. Ha nem is egy bolgár filmről az Esti Hírlapba, de azért betűket, mondatokat, melyek valahol láthatóvá válnak majd.

Folytatás →