Török Zsuzsa és Kaszás József jelenete
A nézők főleg barátok, vándorrajongók, pereputty, ki tudja, ez az utolsó előadás az évadban, aki eddig nem fért be, az most gyorsan behozza. Magam is így kerültem ide. A kis színpadon egyszerű kellékek, paraván, ez nem zavaró, ettől nem függ semmi. Belevágnak. Folytatás
I.
Elengedtek.
Ülök a fekete kövön, az óceán röhög az arcomba.
A fekete köveket fekete homok csiszolja, víz fényezi. Az emberek totemoszlopokat építenek kövekből, itt hagynak egy darabot magukból. Nincs két egyforma kő. Nincs két egyforma oszlop. Az óceán felől érkező szél hiába igyekszik, a totemoszlopok állnak meredten. A köveket nem köti habarcs, csak az erő feszíti össze.
fotó: Kris Williams, flickr.com
Elengedtek. Egyedül vagyok. Erőt gyűjtök a fekete kövekből, bátorságot a széltől. Hagyom, hogy fényezzen az óceán, csiszoljon a fekete homok.
Tavaly együtt raktuk a köveket egymásra. Megfogadtuk, visszajövünk. Egyedül ülök a kőrengeteg közepében.
Elengedtél.
Kopasz volt és bogyószemű. Ízig-vérig nő már baba korában. Egycentis haját gumiztuk, szalagoztuk, csatoztuk, a pörgős szoknyához, kopogós cipőhöz kellett a frizura is.
Szőke, loknis hajú angyalka lett, copfoztuk, bodorítottuk, bandázsoltuk a rakoncátlan fürtöket, amibe nyolcadikban hol vörös hol rózsaszín tincs került, vagy épp játszott a színekkel a platinaszőke és a fekete között.
fotó: Khánh Hmoong, flickr.com
Egyre csak nőtt, nőtt az a haj, s a népművészeti szakközépben a sorsa is megpecsételődött: hiába a trendek, hiába a plázabarátnők, ő hosszú hajú lány maradt, szigorú, hátrafésült lófarokkal, maximum kalácsba fonva, a színpadon felkontyolva. Egyszerűen, természetesen, mogyorószőkén.
Hirtelen szédült meg, a telefon is kiesett a kezéből. A vonal túlsó végén női hang hallózott egyre kétségbeesettebben. Ő lerogyott a kanapéra, nem tud most beszélgetni, múljon el előbb ez a fránya forgás.
A szédületben Feri arca jelent meg, akit éppen tíz éve temetett el, akihez éppen tíz éve járt naponta a temetőbe. Feri illata csapta meg az orrát, olyan régen vágyott már arra, hogy ismét érezze ezt a drága, verítékes illatot. Feri énekelt, orrára csúszott szemüveggel, gitárral a kezében. Imádta ezt a férfit, pedig csibész volt, de soha nem tudott rá igazán haragudni. Feri mindig fölemelte, megpörgette, szorította, elengedte, megríkatta, nevettette, aztán kezdte elölről az egészet. Klári érezte ezt a mámorító szédülést most is. Kicsit se félt: ha Feri a közelében van, nem lehet baj. Mióta elment, csak ténfergett ebben a világban, mosolygott is néha, de hangosan már nem kacagott, nem tette boldoggá semmi. Tudta, hogy a lányok imádták a nevetését, mégse volt képes örülni a Feri nélküli világnak
