Hirtelen szédült meg, a telefon is kiesett a kezéből. A vonal túlsó végén női hang hallózott egyre kétségbeesettebben. Ő lerogyott a kanapéra, nem tud most beszélgetni, múljon el előbb ez a fránya forgás.
A szédületben Feri arca jelent meg, akit éppen tíz éve temetett el, akihez éppen tíz éve járt naponta a temetőbe. Feri illata csapta meg az orrát, olyan régen vágyott már arra, hogy ismét érezze ezt a drága, verítékes illatot. Feri énekelt, orrára csúszott szemüveggel, gitárral a kezében. Imádta ezt a férfit, pedig csibész volt, de soha nem tudott rá igazán haragudni. Feri mindig fölemelte, megpörgette, szorította, elengedte, megríkatta, nevettette, aztán kezdte elölről az egészet. Klári érezte ezt a mámorító szédülést most is. Kicsit se félt: ha Feri a közelében van, nem lehet baj. Mióta elment, csak ténfergett ebben a világban, mosolygott is néha, de hangosan már nem kacagott, nem tette boldoggá semmi. Tudta, hogy a lányok imádták a nevetését, mégse volt képes örülni a Feri nélküli világnak
Anyu
12