Én mondom nektek, meg van mindenki bolondulva. A minap, amikor azon a verőfényes tavaszias hétvégén hazafelé tartottam Sziditől – hogy a saját szavamba vágjak, Szidi is megér egy misét…
Mintha kicserélték volna. Amikor meglátogattam, lelkesen újságolta, hogy újabban a fiúk is járnak kóruspróbákra, pedig máskor folyton ellógják és a színűket sem lehet látni. Most bezzeg ott vannak minden alkalommal, sőt utána megvárják a lányokat (!), és egyikőjük külön Szidit (!!). Állítólag fontosnak tartják, hogy részt vegyenek a felkészülésben a Fővárosi Kornyica Énekversenyre, azért ilyen szorgalmasak. „Szóval, barátném, hangolnak a férfikarok!” – viháncolt Szidi, a kis szende Szidi olyan vadul, hogy csuklani kezdett, és a lábán is alig bírt megállni.
Tőle baktattam tehát hazafelé, és ahogy felérek a Lórántffy-lépcső tetejére, majd balra nézek a házunk felé, hát látom, hogy… Te jóságos ég. A lépcsőkorlát párkányánál megtorpantam, hogy ne vegyenek észre, én viszont jól kivehettem, hogy a ház előtt az út szélén ott várakozik… na neee… Ott tipródik Szergej, meg Jácint is, meg Pongrác a két barátjával, akiket még szilveszterkor hozott magával. Egymástól tisztes távolban várakoztak, úgy tíz-tíz méter lehetett Szergej meg Pongrácék, azután Jácint között. Szergej le-föl járkált, és füstölt a feje. Pongrácék a hangjukat túráztatták, zengett a környék tőlük. Jácint behúzódott a kerítésmenti bukszusbokrokba, alig látszott ki onnan, mint aki fel akar szívódni. Nagyon úgy tűnt, ezek nem fognak egymással barátkozást kezdeményezni. Szergej krákogott, fújta a füstöt, és Pongrácékat méregette, akik trágár vicceket meséltek egymásnak, és éles oldalpillantásokkal szintén Szergejt fixírozták. Jácint füleit a bukszus levelei birizgálták, és a szívdobbanásaitól meg-megrezdült a bokor.
Nem kétséges, ezek rám várnak. A mindenit, hogy pont egyszerre ette ide őket a jószerencse… Mi a ménkű ütött beléjük? Szergej a tél eleje óta felém se nézett, a koncerten láttam utoljára. Pongrácékat szilveszterkor, Jácint meg a virágját hagyta is a legutóbb… Leginkább az ő növénylelkét féltettem ebben a kellemetlen helyzetben, és arra jutottam, ha nem akarom, hogy még jobban felverjék az utca csendjét, mutatkoznom kell. Megigazítottam a bundámat, ami cudar melegnek bizonyult most ebben a hirtelen jött tavaszban, megráztam magam, és kecses léptekkel amolyan lazán odariszáltam a kapunkhoz.
Nem kétséges, ezek rám várnak. A mindenit, hogy pont egyszerre ette ide őket a jószerencse… Mi a ménkű ütött beléjük?
– Na végre! – fortyant föl Szergej. – Már azt hittem, sose érsz haza – morgott, mintha bizony elszámolással tartoznék az időmmel.
– Nyugalom, apukám – csitítottam, mert úgy éreztem, a helyzet feljogosít egy kis fölényeskedésre.
Pongrácék se szó-se beszéd, megindultak utánam, és egyszerre nyomultak be a kapun hárman.
– Hé-hé-hé, egy pillanat! – tartottam fel a mancsom, mint egy közlekedési rendőr. – Mondtam, hogy bejöhettek? Nem volt szó vendégségről.
– Ne csináld már, Szivi, máskor sose kifogásoltad, ha meglátogatlak. Marcit meg Kolbászt meg már ismered, arra gondoltunk, rophatnánk most is egy kis szvinget – harsogott Pongrác, és rázni kezdték magukat ott a kapuban, mint a megvadult lovak, közben a saját viccükön röhögtek, én meg tudtam, hogy a pletykás szomszédaim már az ablakból kukkolnak, mi ez a cirkusz idekint. Közben Jácint is előmerészkedett a bokorból, szolidan lengette a mancsát felém, és alig hallhatóan hahózott.