SPEKTRUM

Cz Spektrhoz Patak

A január hosszan rémes – húzta el a száját, mikor kinézett a téli reggelbe a puhán meleg vackáról. Nem akarózott nekikezdeni a szerdának. Aztán persze előmászott, lemosta magáról az álommasszát, vitamint adagolt, evett-ivott, légcserélt. Ajtón-ablakon dőlt be a ropogós hideg, a télszag kiseperte a lusta langyot a szobasarkokból is. A pókok morcosan húzták magukra hálójukat.

Kabát-sapka-sál, s kilépett mikrokörnyezetéből.

Szürke-barna, fekete-fehér (igen-nem) – nézett körül, s örült, hogy legalább a kesztyűje piros.

Nincsenek színek. Rutin van. Még ez a szó is élettelenül fakó. Szürke járda, fekete aszfalt, tetszhalott fák, szigorú varjak, vijjogó sirályok, a ruhát vékonyan szeletelő hideg, míg el nem ér a húsig.

Hogy még ne munkával foglalkozzon, zongorafutamot dugott a fülébe, s ráfordult a patakpartra. A zene elszigetelte a város sürgető zajától, s hogy saját párája se homályosítsa a képet, visszatartotta lélegzetét. A felfelé araszoló nap lassan bontotta ki a patakot a jeges hó alól. Odébb aranyfóliával vonta be a zúzmarás sétányt.

Kifújta a levegőt, s könnyed léptekkel irányult a nap felé. Mellkasát kitárta a fény felé, s hagyta, hogy újra beinduljon a létkeringése.

 

Czékman Kata

 

Cz Spektrhoz Patak