„Szállodai szorongás” – íme, már nevet is adott neki, annyira nem hagyhatta figyelmen kívül; szinte mindig hatni kezdett rá, ha belépett egy hotelbe. Enyhén már lent a hallban is, de ott a sürgölődő emberek, a virágok illata, a fények elnyomták az érzést. Aztán a liftben, majd a folyosókon… szép lassan, alattomosan erősödött.
Amennyire fel tudja idézni, nem kötődik semmilyen rossz élményhez. A „jobb napokban”, amiket látott, napsugaras floridai hotel is szerepelt, meg amszterdami belvárosi is – igaz, ott annyira magányos volt, hogy ha a hivatalos programja végeztével visszamenekülhetett a virágokkal zsúfolt, holland mértékkel mérve tágas, különleges mű-rusztikussággal otthonosnak álcázott szobájába, csak arra volt ereje, hogy a franciaágyra vetve magát, sírva azt kérdezze: mi a fenét keresek én itt?

FOTÓ:flickr.com

Mit keresek, mit keresek? – ez járt most is a fejében, ahogy kilépett a liftből, és próbálta a helyes szobaszám felé irányozni lépteit. Persze, mi sem természetesebb. Meglátogatni egy régi barátot, ezen senki nem akadhat fenn, még én magam sem – gondolta. Az ajtónálló visszaköszönt, a portás bólintott: a vendégekhez további vendégek jönnek látogatóba, nem újság ez nekik. Folytatás →