Ima ez, de hétköznapi ima. Azért is vettem elő február idusán: hogy imádkozzam, vagyis inkább szégyellősen kérjek, s ebben Nagy László legyen a közvetítőm. Aki a legszebben és legegyszerűbben képes óhajtani a tavaszba forduló év áldásait.
Ő persze nem használ ilyen nagy szavakat, amilyenre én máris ragadtattam magam, mint „áldás”.
Amiket ő kér, egyszerű szavak és egyszerű javak:
szerencse
szerelem
forró kemence
gabona
parola
láng
válasz
fény
élet
És ahogy sorolja őket, a verslüktetés is olyan könnyed, fölszabadító érzést szül bennünk. Rövid szavak, rövid sorok, erős, magyaros hangsúlyok… Könnyű mondani, könnyű megjegyezni. Egy dal. Éneklik is sokan, s feloldódnak, még könnyedebbé válnak a szavak a dallamban. Pedig ahogy az eredeti szövegek engedjük hatni magunkra, mégis az derül ki, hogy súlyos dolgokról is szó van itt, nem kótyavetyéli el a költő olcsón az istenhez való szólás lehetőségét.
Kér persze egyszerű életkellékeket: meleget, ételt, párt a szaporodáshoz. De minden apró részletben, amit óhajt, ott az egész. Szerényen beérni látszik a kevéssel, de karakánul mindent akar. Kicsi ember az Istennel szemben. Még azt sem ismeri el, hogy kér. Valójában azt mondja: ez nekem jár.
Nagy László
Adjon az IstenAdjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
S hogy mi jár ennek a Lászlónak, aki mindnyájunk helyett emel szót?
Bizony több mint eleség és fűtött szoba. Nézzük csak a tíz szóba öntött kilenc kérést! Amik keretbe fogják: szerencse és élet. Talán ennyi elég is lenne önmagában, a többi csak cizellálás.