Sinóros-Szabó György: Akt-vázlat – 1954
Június volt, rajzolni mentünk
Csobánka felé a dús réten
egy vén fáig, ott lehevertünk.
Rád hajoltam. Csókolva kértem,
vedd le ruhád. Ilyet nem tettünk
még. Lassacskán levetted szépen.
Rajzoltalak. Vágy izzott bennünk,
jó lett a rajz (őrizem régen).
Csókra csók, rajz helyett ezt tettük
aztán. A nap derült az égen.
Két kölyök, egymást ízlelgettük,
megtudtuk, ilyen a szenvedély.
Egy rigó énekelt felettünk,
s ránk kacsintott a Nagy-Kevély.
Weöres Sándor ABC -je egy 25 kis versből álló gyűjtemény a magyar betűkre. Csak egy ötlet – mondhatni, és némelyik nem is több annál. Néhány azonban egy hangban megkapaszkodva felszárnyal, és zsongani-bongani kezd.
A nyelvbűvész-filozófus túllép a játékon, magasabb régiók felé, íme, már a B-ről elrugaszkodva: misztikus homályból indulva (az emberi test, a zsigerek homálya ez, vagy templomi boltozatoké vajon?), hogy eljusson a Szerelem-betűig (ami itt sajátságos módon az S) …
Lívia riadt szemmel nézte a főorvost. Tudatáig csak foszlányokban jutottak el a szavak, melyek ismerősek voltak ugyan, de magára vonatkoztatni nem tudta. Angina pectoris, szignifikáns szűkület… Csak nézte az orvost, olyan, mint egy birkózó, gondolta.
– Sürgősen előjegyzem CT-re! – hallotta a következő mondatot, majd az orvos telefonált.
Még hogy én beteg? Én nem, az anyám igen, évek óta. Infarktus, embólia, meg ilyen szörnyűségek, de én egészséges vagyok – cikáztak fejében a gondolatok. Igaz, a nyilalló kis fájdalom, meg az elfogyó levegő miatt jött be EKG-re, de hát az csak a stressz, hat éve is azt mondták, aztán semmi, ment minden tovább.
– Hogy zajlik egy CT vizsgálat? – kérdezte.
– Kap egy kontrasztanyagot vénába, aztán egy gép felszeleteli a szívét, rétegenként képeket készít róla – hangzott a rövid tájékoztatás. Csak ült ott, semmi okos nem jutott eszébe.
– Van még valami kérdése? – rezzentette fel a főorvos hangja.
– Mondja főorvos úr, az a néhány pasi látszik majd a felvételen, aki ott lakott a szívemben? – bukott ki belőle a régi, huncut, mindenből tréfát csináló Lívia. Az orvos elnevette magát.
Reggeli csúcs, troli, tömegnyomor, lökdösődés, kezdődő elmebaj, mint szokásosan. Előttem foglalja el helyét 1 párocska. Tizenéves titán; 2oldalt aligra nyírt hajzat, fejtetőn égnek zselézve/keményítve. Ha este találkoznék vele az utcán, nem a jóságos jutna eszembe róla. Párja hasonszőrű; hátul összefogott, oldalt lógni hagyott, multikolor haj, meglehetős smink. Kb. másodikas/harmadikas gimibe indulnak most. (Apropó, mostanság hánykor kezdődik az iskola? Biztos nem 8kor. Vagy szankcionálatlanul maradnak a késések.) Kezdtem felkészülni a vár6ó jelenetekre, párbeszédekre, amikre ilyen esetekben számít6 az ember. Aztán!
A téma a reggeli lett. Mármint, hogy az ifjúnál volt 2 péksüti valaminő töltelékkel, a lánynál meg nem. S ami az enyém, a tiéd is alapon, titánunk lovagiasan felajánlja az embereledelt élete választottjának. Csakhogy, logisztikai probléma: nincs hely a mütyürnyi, színes szívecskés övtáskában a kajának. Így hát emberünk szortíroz a számára érthetetlen és legfőképp felesleges kacatokkal kitömött parányban. Ez ide, az amoda, s lőn, hősiesen beleszuszakolja a reggelit szíve hölgye miniatűr tartozékába. Érintett – csodálatát nem titkolva – köszönetet rebeg, újfent megerősítést nyervén imádatában. Mert a mai világban kiben 1esül ennyi érdem: gondoskodás, gyakorlatiasság, előzékenység, és így tovább?
Na kérem, hát ilyen (is) a szerelem.
Szerelmespár