Dolce vita

Fehér Cica

Bon giorno, kedveseim, ciao, bambini, ciao, dolce olvasóim! Úgy örülök nektek, hogy el sem tudom mondani! Henriettel futottam össze az előbb, azt mondta, olyan vagyok, mint aki bedrogozott – micsoda imbecille ötlet, öreglány, hiszen csak fel vagyok dobva! Tényleg alig bírok magammal, egyszerre kell sírnom és ujjonganom, mert Róma… Róma egy csoda.

Beszippantott.

Az utazás hányattatásairól nem akarok most szólni – nem a magunkfajtának találták ki, annyi bizonyos, ezt ne feledjétek, ha útra keltek. De semmi sem érte meg ennyire a kitartást, mert olyan napfényes és boldog városba érkeztem, hogy leírhatatlan. Ez a hely szeret élni, annyi szent. Hemzsegnek ott a távoli rokonok is, bár nem ismertem őket, és idegen nyelven gajdolnak – ha még csak olasz lenne! De van ott annyi német, francia, orosz, tunéziai meg még a csoda tudja, honnan elszármazott vándor –, de olyan élvezet hallgatni ezt a hangzavart, hogy egészen elzsongítja a fejet. Ha valamit prímán lehet Rómában, a lábak között cikázni: a turistahordák csak úgy hömpölyögnek a szűk utcácskákon, a népeket szinte besodorja az ár az út menti kis kockásabroszos trattoriákba.

A jó spagetti pedig (végtelenített egérfarokra emlékeztet) elnyúlik a Piazza Navonától a Pantheonig is.

A pizzák, hát azok nem a mirelit áru rokonai. A jó pizzának az illatát megérzed már több utcával odébb. A jó spagetti pedig (végtelenített egérfarokra emlékeztet) elnyúlik a Piazza Navonától a Pantheonig is. (Én legalábbis megküzdöttem egy szállal, amit a Via Ludovisitől a Cavour hídig cincáltam.)

Mindazonáltal Róma a meglepetések városa is. A múlt egyre-másra életre kel, amiről meg úgy vélnéd, csak szobor, élőlény az, bizony!

Marcicus Aurelius, a híres hadvezér szobra

Legkedvesebb kalandom mégiscsak egy helyi… úrral akadt, aki egy légiós mellett teljesített szolgálatot. Ezek a római katonai maskarába öltözött fickók pirostollas sisakban és amolyan szoknyaszerű, páncélos hacukában, kifényesített sarukban mindenütt róják a forgalmasabb tereket, mert abban bíznak, hogy a turisták, akik szívesen fényképezkednek velük, pottyantanak a fotózásért egy kis pénzt a markukba. (És tényleg pottyantanak.) No, hát egy ilyen lába mellett teljesített szolgálatot az én lovagom, aki, ahogy elkocogtam mellette, egyszer csak hallom, hogy utánam kiált: signorina, bacio, bacio, uno bacio! Mit akar ez a bácsikkal?! – meredtem rá, de ahogy visszanéztem, a szemtelen baciós maciója az ajkára mutogat, hogy csókolnám meg, csak egyszer, csak egyetlen egyszer!

Folytatás