Kurázsi, Mama!

Na persze, hogy ezt sózta rám a nyanya a földszintről, ezt a jegyet, ezt a Valamilyen Mamát…és nem egy rendes musicalt, amin legalább nem kell gondolkodni. De amikor ott állt az ajtóban, kezében a két jeggyel, és láttam, hogy félórája lesi, hogy hazaérjek és mondhassa, hogy „Magára gondoltam, Robikám, maga olyan érzékeny fiatalember, hátha a kis menyasszonyával elmennének…”, akkor hiába nyomta föl az agyamat a gőz, nem tudtam mást mondani neki, csak hogy persze Ibolynéni, biztos örülni fog neki az Eszti …

Bertolt Brecht: Kurázsi mama - Fullajtár Andrea

Bertolt Brecht: Kurázsi mama – Fullajtár Andrea

Szerencsére csak másnap volt az előadás, de az Iboly néni már előre tudta, hogy rakoncátlankodni fog a csípőprotézise, és nem tud kétszer átszállni, míg eljut a Katonáig, mert ott megy ez a Kurázsimicsoda, mert hogy az Eszti szerint nem a mama a lényeg, hanem a kurázsi.

Nincs mese: akárhány éves háborúban vagy akárhány éves békében, akármikor, ha az ember anya, akkor kurázsi…na, az kell.

Nekem mindegy, mondtam, nekem egyik se lényeg, legföljebb, hogy az Eszti örüljön, azt nem bánom, akkor nem cikiz és kritizál, hogy nem olvasok. Legalább a neten, mondja, meg azt is, hogy ő már utána is olvasott, és ez a Brecht, ez az elidegenítő effektusairól nevezetes.
Talált, süllyedt, mondtam, én máris elidegenedtem a színháztól, mivel nem mehettem a kedvenc fekete trikómban, mert az Eszti rám parancsolta a szép ingemet, amiben mintha mindenütt viszketnék. És amikor hozzátette azt is, hogy legalább rám ragad valami, akkor kénytelen voltam megint az érettségimre hivatkozni, hogy azt letettem irodalomból is. Rákérdezett, hogy kire emlékszem, és tényleg nem tudtam a Petőfin meg az Aranyon kívül mást felsorakoztatni, vagyis amikor megszorongatott az Eszti, akkor eszembe jutott még a világirodalomból a Tatjána. Levele. Na, ez az, mondta az Eszti, ezek mind költők, ez viszont drámaíró, a Brecht, éppen mint a Shakespeare, csak ő modern. Annyira azért nem modern, hogy élne is, de legalábbis nem nagyon kosztümös. Ezt is kinézte a netről, meg hogy a harmincéves háborúban játszódik, és akkor azt találgattuk egy ideig az Esztivel, hogy mikor volt az a harminc év. Igaz, hogy én is csak 28 vagyok, az Eszti meg még le is tagad a 25-jéből, de ha 30 éve lett volna háború, arról hallottam volna. Biztos ezért adta ide a jegyet az Iboly néni, mert a 70 évivel már elege van a háborúkból, neki biztos jutott belőlük.

Persze amikor keresztülmentünk a büfén meg a színházshopon (frankón, már ilyen is van, bögrét, meg köhögés elleni cukorkákat is kínálnak a hótkomoly könyveken, meg filmeken kívül), meg elhelyeztük a tornaöltözős szekrénykékben a kabátunkat, akkorra már levadásztunk egy műsorfüzetet is, amiből kiderült ez a háború-dolog. Hogy ez igazándiból 400 éve történt, és akkor még az Iboly néni sem élt.

Nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni

Kicsit zsörtölődtem az Esztivel, hogy nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni a trendi bakancsokban, meg olyan hosszú kabátban, amilyet már én is régóta szeretnék a dzseki helyett. Szóval a színészek ott előttünk próbáltak, beénekeltek vagy mi, én meg egy kicsit túl hangosan kommentáltam a színlapot, hogy „nini, a zenekar is csupa színészből áll, nincs pénzük zenészeket fizetni?” – De akkor egy egész sor fordult hátra felénk, és csúnyán néztek, és Eszti csak a szünetben magyarázta el, hogy ezek biztos nagyon vájtfülű nézők, mert az Iboly mamának valami pártoló tagsága van és el szokták hívni a bemutatóra, úgyhogy legyek megtisztelve.

Fullajtár Andrea és Fekete Ernő

Fullajtár Andrea és Fekete Ernő

Folytatás

GODOT – amíg csak élünk

1 Kocsi Elek Godot

Mindig el akarnak menni, de nem lehet: várni kell Godot-t. Az előadás végére azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem annyira kényszer, mint inkább az egyetlen lehetőség. Az utolsó lehetőség. Az ember él. Tehát, ezért, ennél fogva és ennek érdekében: várja Godot-t.

Egy fa és egy emberpár –a mindenkori Godot-színpadkép egy anti-paradicsomi állapotot vetít elénk. Két ember létezik itt: Estragon és Vladimir. Az első két ember? Vagy kettő az utolsók közül? A Katona színpadán Khell Csörsz díszlete a mindenség tengerében hánykolódó teknőcpáncélhoz hasonlatos játéktér, mely mintha a világteremtési mítoszokra is utalna. Bennem például a sumér – egyiptomi óriásteknőcöt idézi fel, melynek hátán éldegélünk így-úgy mi, emberek. Persze a modernebb elméletekre alapozva egyszerűen a bolygó egy darabkája is lehet az, ami itt egyáltalán nem szimbólumként, hanem nagyon is gyakorlatiasan működik. Nem telepszik rá a színpadi történésekre, mégsem lehet róla megfeledkezni, hiszen minden lépésre mozdul, s ahogy mozdulnak a szereplők, úgy tér ki rendre egyensúlyából, eppur si muove…

Kocsis Gergely, Elek Ferenc - Vladimir és Estragon, Godot-ra várva - fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Kocsi Gergely, Elek Ferenc – Vladimir és Estragon, Godot-ra várva – fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Estragon és Vladimir tehát Godot-ra várva ezen a héjdarabon próbál egyensúlyban maradni, s átélni mindazt, amit ember egzisztenciálisan és érzelmileg átélhet: kötődést, hitet, bizonytalanságot, és (pillanatnyi) biztonságot, félelmet, csalódást, reményt. Olyan egyformák, amilyen egyforma két azonos korú, nemű, helyzetű ember lehet, vagyis tökéletesen különbözők. Az írói csoda és a színészi lehetőség pedig az, hogy különbözőségük folytán sémákból emberré váljanak. Kocsis Gergely és Elek Ferenc legnagyobb színészi teljesítménye, hogy mire az előadás végén elhagyjuk őket, már emberek, személyes ismerőseink, akiket messze elkerülnénk, vagy éppen szívesen megölelnénk. Együtt érzünk velük és magunkat látjuk bennük. Még az sem zavar – pedig én mindig hiányolna szoktam – hogy nincs nő a darabban. Belátom, hogy nem lehet. Hiszen akkor a szerelemmel, gyermekkel jövő is születne, és „Mondottam ember…bízva bízzál.
Hát nem. Ez nem az Az ember tragédiája. De ha már Madách kísért, megláthatjuk Estragon gyengeségeiben ugyanazokat a feminin közhelyeket, melyeket ő Évába „írt bele”: Estragon a kövérkés, kényelemszerető fajta, a sodródóbb, az ösztönös-érzéki típus aki ha kell, tud esendőségével operálni, amint azonban módja nyílik rá, szereti átvenni az események irányítását társától. Vladimir vizelési problémáinak konkrét felemlegetése pedig lehet akár szarkasztikus utalás a férfi-sebezhetőségre is. Ők ketten tehát vannak, és ezt teljes erőbedobással csinálják. S hogy mi van rajtuk kívül, az nem érdekes. Többször előfordul, hogy kinéznek ránk, de nem látnak semmit. Nem azért, mert elvakítják őket a reflektorok, vagy mert a színházi illúzió tiltja, meglátni a közönséget. Azért nem látnak minket, mert „mert mi ők vagyunk már” . Ők a mi jelképeink, a humanoidok, akik minden emberit magukban hordoznak – miért is vennének tudomást bárki másról.

Folytatás

Tavaszi rosszkedv?

Nárcisz

Állítólag tavasszal nagyobb a depresszióra való hajlam, még az öngyilkosságok száma is emelkedik. Nem kell a statisztikákban kutakodunk, a téma időszerűsége nyilvánvaló már csak abból is, hogy a magazinokban megszaporodnak a rosszkedv-űző tippek.

Ezek közül nekem a kirándulás, vagy a kerti munka válik be, és mindenkinek tudom ajánlani még az „irodalmi léleksimogatást”, olvasást, írást. A rosszkedvünk tele mostanában olyan sokszor szerepel a zsurnaliszta szófordulatok között, annyi mindenre használják ezt az idézetet, hogy nem is gondolunk már az eredetére. Pedig azt a bizonyos telet Shakespeare drámájában véres nyár követi: a leendő III. Richárd éppen arról beszél, hogy mivel ő maga képtelen a béke örömét, az élet szépségeit átérezni, tesz róla, hogy a többi ember se élvezhesse. Így kezdi:

York napsütése rosszkedvünk telét

tündöklő nyárrá változtatta át.

Majd így folytatja:

 

De én, aki nem játszani születtem,

Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…

 

Bizonyára egyikünk sem kérne ilyen hangulatjavítóból, ilyen tavaszból. Ha ez fenyegetne, még arra is hajlandók lennénk, hogy tegyünk valamit a reményteljesebb tavaszért. Igaz, a „remény” szóval is bajok vannak. Csokonai A reményhez címzett versben egyenesen ajtót mutat neki, csalatkozván ígéreteiben. Abból a hamis feltételezésből indul ki, hogy nem mi vagyunk azok, akik rossz utakat választunk, nem mi estünk az öncsalás bűnéve, nem, mi ártatlanok vagyunk. A remény a „csalfa, vak”, ő az, aki megcsalt minket, gyanútlanokat.

„Én komoly ember vagyok. Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.”

Szegény reményt akár rehabilitálhatnánk is, csakhogy ehhez önmagunkkal szemben kéne őszintének lennünk. Tettünk-e valamit reményeink megvalósításáért, illetve azt tettük-e, ami valamiféle eredménnyel kecsegtetett. Nem, nem akarok kollektív önostorozásra felszólítani senkit, isten ments! Sőt, azt remélem, hogy a legtöbben azért nem teszik föl önmagunknak a kérdéseket – jó úton járnak-e, ezt akarták-e – mert önmarcangolás helyett most is inkább tevékenykednek. Fontos emberek, tehát nyilván nagyon elfoglaltak is. Ismerem ezt a helyzetet, én is jártam ebben a cipőben. Mint a Kis hercegben az „üzletember”: „Én komoly ember vagyok. Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.”

Folytatás