A könyv ezekről az évekről szól, erről a fiatal lányról. Még nem a színésznőről, akit Laborfalvi Róza és Jászai Mari utódjaként emlegettek – és akinek folytatója talán Ruttkai Éva volt.

Gizike egy frontkatona, Vajda Ödön ügyvéd menyasszonya és ugyanakkor egy báró szerelme – a könyv hármójuk leveleit gyűjtötte össze abból az időből, amikor életük összekapcsolódott.

Bajor Giziről ma már egy egész múzeum mesél. Köszönhetően Gobbi Hildának, aki Bajor villájában – ahol orvos férje beadta neki a halálos adag mérget, majd ő is öngyilkos lett – színészmúzeumot hozott létre. Alakításait Júliától Anna Karenináig számon tartja a színháztörténet. 1951-ben a Nemzetiben ravatalozták fel. A színészi életről, tragédia és tettetés, látszat és valóság, szépség és rútság kettősségéről mennyi mindent elmond egyetlen apró tény, amiről eddig sosem hallottam: a ravatalra Dayka Margit festette ki az arcát.

Tízezrek kísérték a temetőbe. A színházban ekkor Major megállította a főpróbát: igazi családja, a színészek emlékeztek rá, megsiratták az öregek Ódry Színészotthonában is, mely Gobbival közös művük volt. Hát tényleg szerették – még ebben az irigy szakmában is.

Bajor Gizi Júliaként 1918 körül – egy “civil” kutyával

Bajor Gizi a negyvenes években egyik kedvencével – fotó Escher Károly

„Remegve szerette az emberen kívüli életet is…Csipogott a madaraknak, ápolta a növényeket…huncutkodva bólintott a csacsinak, cukrot adott a lónak, és barátja volt a Kutya.” (Gobbi Hilda)

Most, hogy elolvastam a leveleskönyvet, amit Vajda Miklós gyűjtött egybe és látott el a mindentudó kortárs-barát-családtag jegyzeteivel, már könnyebb elhinni, hogy a Nemzeti legnagyobb színésznője nem csak az irigység, és nem csak a rajongás, hanem a szeretet tárgya is volt.

Folytatás →