Mentsük meg Henit a Gellérthegyről!

Fehér CicaKedveseim, el sem hinnétek, hol ért ma bennünket, budai lányokat a nagy esti villámlás, dörgés, zuhatag, szélcsapkodás! Az egész város a lábunk előtt hevert. Na jó, ha nem is az egész, de láttuk a Dunát csillámlani a nagy égi zivatarban, még a Parlament csúcsát is, meg azt az óriási, bálnaalakú épületet a folyó túlpartján. Egy ötödik emeleti erkélyről! Kimondani is szédülök. Még életemben nem jártam ilyen magasságban.

Úgy történt, hogy Henriett meghívott bennünket egy kis lakásavatóra – semmi duhajkodás, csak szolid délutáni zsúr, mert a háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja, de kiderült, hogy egészen másra vonatkozik, más a kontextusa, igazított ki Heni, aki, mióta gellérthegyi lakos lett, egészen új szokásokat és szavakat szedett föl. Habár, ismerte el ottjártunkkor, a Rózsadombot sem fitymálja le így távozása után, de a Gellérthegy oldala, a Gellért szálló szomszédsága azért valahogy patinásabb környék. Patinásabb… Épp ezt emésztgettem, amikor egyszer csak egy óriási csattanás szakította félbe a beszélgetésünket; Mici akkorát ugrott ijedtében, hogy a levegőbe röpítette a tálkát a rostélyos ropogtatóssal, amit Heninek hoztunk, és a falatkák úgy záporoztak ránk fentről, mintha bomba hullott volna a házra. De nem bomba volt, csak égzengés, mire Heni izgatottan tárta ki az erkélyajtót, hogy ezt meg kell néznünk a balkonról!

A háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja…

Tényleg csodaszép látvány volt, ilyet még nem pipáltam. Ott tömörültünk a nevéhez képest nem túl tágas balkonon, Szidike, Mici, Henriett meg én, és néztük a Gellért tér fölül, hogyan fodrozza az eső a Dunát, és fújja szanaszét a szél a parton sétálók hosszú loboncát. A Szabadság-híd lámpáinak fénye meg-megrebbent a nagy villámlásban, és amikor épp csapkodtak a tüzes nyilak, az ég nappali kékségben pompázott.

– Szép itt – sóhajtott fel Mici, mi pedig rákontráztunk, szép bizony.

– Csak hát a fogság – sóhajtott halkan Henriett, aki mintha olyasmit kottyantott volna ki, amit nem szabad, hirtelen a szája elé kapta a kezét. Egyszerre fordultunk felé, miféle fogságról beszél, aztán ahogy csendesedett a vihar, úgy eredt meg az ő nyelve.

– Az az igazság, hogy nagyon hiányoztok. Meg a kert, meg a csavargások, meg a szabad élet. Itt lakom ebben az óriási, csillogó parkettás, magas plafonú lakásban, olyan magas, hogy szaltókat vethetnék benne, de minden szabadságom ez az erkély, és ez is csak két hete, mióta olyan meleg van, hogy napközben is nyitva hagyhatják az ajtaját.

– Nem mehetsz ki?! – gurgulázott döbbenten Mici, és olyan volt a hangja, mint a végzet asszonyának egy operából.

– Az ötödikről? A Bartók Béla útra? Gondolod, engednének? – meredt rá Heni, aki még nem szokta meg, hogy efféle problémákkal eddig mi nem találkoztunk.

– Jesszuskám – szepegett Szidi –, akkor te most már egy lakásmacs…

– Csitt!!! – vágta el a végét olyan határozottan Mici, mintha ő lenne itt a vezérkari parancsnok. Valószínűleg ráérzett, milyen lehet most Heninek. – Nincs ebben semmi rossz – tette hozzá aztán fürgén, míg a távolba meredt, de én jól hallottam, hogy erről még magát sem sikerült meggyőznie.

Folytatás

Álmomban otthon voltam

Fehér Cica

Ne fázzatok meg, szíveim, ha jönnek a hidegebb napok – én már ebben a langyos őszben is ágynak estem. Ki sem mozdultam a kuckómból vagy két hétig, onnan lestem, milyen szépen, lágyan érnek földet ezek a pompázatos őszi falevelek.

Azért minden betegségben, ha nem nagyon komoly, van egy iciri-piciri jó is. Nekem ilyen volt, hogy meglátogatott az anyukám. Amúgy ritkán találkozunk, bár ő is Budán lakik, csak egy kicsit közelebb a Dunához, a Gül baba utcában. Én is oda születtem, igen népes családba, és ezen nem csak a testvéreim számát értem, de valamennyi nagynéninket, nagybácsinkat, keresztpapát és keresztmamát, ángyot, sógort, komát, vejet, akik, ha nem is mind a mi házunk körül sereglettek, de a szomszédban, meg kettővel odébb, meg hárommal lejjebb egészen biztos, hogy rokonokra bukkantunk. Őszintén szólva, a rokoni szövevényeket én nem is igazán tudtam számon tartani, a nagymamám volt az, aki kívülről fújta, hogy Tódor bácsi a testvére Mica néninek, aki pedig Cilike és Kornél lánya, akiknek féltestvéreik Rozi, Franci és Csepi. Arról nem beszélve, hogy a mi népes kolóniánk egy-egy lazább szállal összekapcsolódott más népes kolóniákkal. (E lazább szálakat általában családunk kalandkedvelő, nagyobb kóborlásokat hajszoló hímjei jelentették, akik, miután betöltötték kolónia-összekapcsoló küldetésüket, fel is szívódtak valahol a város forgatagában, és már csak a családi legendárium őrzi a hős – vagy gaz- tetteik soráról szóló meséket.) A nagymamám az efféle mesék tárháza volt, nagyon szerettem esténként hozzá bújva hallgatni, hogyan pödörte meg Franci bácsi a bajszát, amikor kiperdült Klemi néni elé és kackiásan azt mondta: „Klemike, a mancsocskája nekem a világ! Adja-e vagy sem?”

A Gül baba utcában réges-régi, műemlék macskaköveken lépkedhettek. Ez a gesztus a városvezetéstől engem mindig nagyon meghatott, hogy műemlékké tették, csak mert mi használjuk.

Épp ezért a nagymamám felől érdeklődtem először anyukámtól, és ő megnyugtatott, hogy mindenki jól van, sőt nagyon várják, hogy egyszer elnézzek már feléjük. Egy kicsit elszégyelltem magam, mert csakugyan nem volt más okom a lustaságon kívül, hogy nekivágjak már a Gül babának, amit feltétlenül ajánlok egyszer nektek is, mert csodákat láthattok ott. Túl azon, hogy réges-régi, műemlék macskaköveken lépkedhettek (ez a gesztus a városvezetéstől engem mindig nagyon meghatott, hogy műemlékké tették, csak mert mi használjuk), de Buda legmeredekebb utcáján kapaszkodhattok fel a Rózsadomb oldalában, s ha a fújtatás-szuszogás közben néha hátrafordultok, pazar látvány tárul majd a szemetek elé.

Folytatás

Macskajaj

Fehér Cica

Jaj.

Ennyit mondott a hívatlan vendég, amikor hajnalban kiropogtatta a tagjait. Aztán felült, ásított, és hozzátette, hogy „mi a fene”. Kissé fel volt dagadva a szeme.

Szipákolt is egy sort meg krákogott, aztán kinyújtóztatta magát (életemben nem láttam ekkora hímet, de hogy milyen arányos volt mindene…), végigmért (mit tehettem volna, üldögéltem ott szerényen, tagadhatatlan kíváncsisággal), majd azt mondta:

– Kösz a szállást, bébi. Szergej vagyok.

– Érdekes neved van – jegyeztem meg és finoman köhintettem, csak úgy a könnyedség kedvéért.

– Orosz. Anyai ágról – mondta szemmel láthatóan büszkén, és mintha csak erről jutott volna eszébe, megkérdezte, pontosan hol is vagyunk most.

Készségesen leírtam neki, hogy Buda egy igen szép pontján, szemközt a Városmajor, felette a Kissvábhegy, hátunk mögött a Rózsadomb, és ha a kertünkből jobbra elnézünk a távolba, látjuk a János-hegyet, alattunk pedig pár lépésre a macskakonzerv-alakú szálloda magasodik. A végén nem állhattam meg, hogy megkérdezzem, mi szél hozta erre.

Kösz a szállást, bébi. Szergej vagyok.

– Gyurmázni voltunk a cimborákkal. Aztán eljöttünk egyikőjükhöz, hogy kicsit mulatozzunk, de úgy látszik, nagyobb mulatozás lett belőle.

– Gyurmázni? – kérdeztem vissza meglepve, mert elképzeltem őt meg a hozzá hasonló cimboráit efféle művészkedés közben.

Folytatás

Édes otthon

Fehér Cica

Még friss bennem a történet, amit néhány órával ezelőtt mesélt a barátnőm, amint alkonyatkor kiültünk a kerti kőlépcsőnk padkájára.

Meséltem már a príma kis wellnesparkunkról, ahol, hála istennek, még mindig vígan élvezzük az életet. Jó pár napig azonban nélkülözni kellett a mulatságunkat, mert Mici már augusztus végén beharangozta, hogy – hisszük vagy nem – elutazik! Elájulok, gondoltam magamban, hát ez már utazik is… Én aztán nem szoktam szóvá tenni a flancolásaikat, amit egész Rózsadomb-szerte beszélnek (pedig itt aztán sok asszonytárs van, akit nem kell félteni, hajaj! Tudnék mesélni…), tehát ne szólj szám, nem fáj fejem, de ez már túlzásnak tűnt…

Itt aztán sok asszonytárs van, akit nem kell félteni, hajaj! Tudnék mesélni…

Az úti cél Horvátország volt, Mici idén először mehetett: kényelmes utazókosárkában biztosították számára a lehetőséget. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy nem sok döntési mozgástere volt, akar-e menni vagy sem. De ő boldog volt, és nem tagadom, nekünk, környékbelieknek sajgott is a szívünk rendesen, mert a legtöbbünk Pasarét szélénél tovább még nem nagyon jutott. A fiúk közül néhányan állítólag a Rózsadomb túloldalán is jártak, Pongrác pedig virtusból rendszeresen átjár a Margit-hídon a Duna túloldalára, de róla köztudomású, hogy vakmerő őrült.

Folytatás