Azt régóta tudjuk, hogy minden Woody Allen film önanalízis, és ami abból csurran-cseppen, az a miénk. Ami nem kevés. Ha valaki önismereti munkájának melléktermékeivel ilyen nyomot hagy más emberek tömegeiben, azt nyugodtan tekinthetjük zseninek. Akár Freudnak hívják, akár Woody Allennek.
A nemigazi Woody-rajongók csoportjába tartozom, legalábbis így határozom meg magam vele összefüggésben, mivel gimnazistaként léptem a hetvenes évekbe, és még nem volt érkezésem fanyalogni, egyszerűen csak éltem az életet. El kellett telnie egy évtizednek, hogy a mester humorát értékelni tudjam, egy következőnek, hogy megértsem a nosztalgiáit, és még egykettőnek – máig – hogy ne csak elfogadjam, hanem meg is értsem és megbocsássam narcizmusát, örök önzését és hajmeresztő hisztijeit. Mostanra kicsit úgy érzek vele kapcsolatban, mint a pszichiáternő, a filmbeli WA felesége, akit annyi ízléses humorral, rezignációval ábrázol Judy Davis. Hiába tudja, hogy férje értéke „dollárban jóval kevesebb, mint euróban”, annyi energiát fektetett e házasságba, hogy most már saját erőfeszítéseit szereti benne. És WA mindent meg is tesz, hogy szeressük. Bár mozipartnerem (nő) szerint még mindig nem szépült meg, én úgy látom, szerencsésen hozzáöregedett a csúnyaságához, plusz a világhír, a pénz és a zsenialitás – egész jó egyenleg, ami kijön.
Woody Allen és Roberto Benigni a Rómának szeretettel című film plakátján
Lehet, hogy nem vagyok elég trendi, de bevallom, szeretem, ha a filmekben van ember, figura, akivel azonosulni tudok, aki megragad, sőt elcsábít. (Nem ezért játsszák többnyire színészek a szerepeket? Már ha színészek játsszák. És már ha van szerep.) WA ezt is remekül csinálja: emberek élnek a filmjeiben. Érdekes szituációk adódnak, és hol egészen földhözragadt, hol egészen elszállt dialógusok – ahogy az életben is lenni szokott. Mondhatnák: könnyű neki, ha még a kétperces mellékszerepre is olyan sztárt talál, amilyen Ornella Muti (aki jól tette, hogy elvállalta: láttuk és örültünk neki!)