Szergej, a macsó

Fehér Cica

Egészen meghökkentően kezdődött. A szerszámtároló rekesz tetejéről, a kapu mellől kémleltem az utcát: az alkonyati események mindig sokkal érdekesebbek a fényes nappaliakhoz képest.

Egyrészt ilyenkor érkeznek haza az egésznapos sürgés-forgásból a jobb módú szomszédok, másrészt a kétesebb elemek is elkezdenek kiszállingózni az utcára, akiknek az éjjel jelenti a nappalt.Egyébként is szeretem, ahogy kicsit hűvösebbé válik a levegő, és a csípőssége átjárja az orrom. Itt, a Rózsadomb lábánál nagyon sokféle illat keveredik; így ősszel a kerítésre felfutó repkények virágzása és a fonnyadó bodza nyom el mindent. Ahogy arcomat az égnek tartva épp e kettőt próbáltam elkülöníteni, neszezést hallottam a kapu melletti sövény felől, de nem pont onnan, ahonnan mi szoktunk bejárni. Tehát valami idegen lehetett. Hátrébb húzódtam egy kicsit, hogy jobban lássak, engem viszont ne lehessen észrevenni, amikor is betámolygott a kertbe egy akkora hím, amilyet még életemben nem láttam. Ugyancsak fiatal és erőteljes volt, mandulavágású szeme zölden csillogott, a válla olyan széles volt, hogy két kandúrnak is elég lett volna. Egy kis görbület is volt a gerincén középen, mint az ökölvívóknak, a járása is rájuk emlékeztetett, a lábai meg, mint az oszlopok. A nagy busa feje előre-hátra ringott, ahogy hanyagul lépkedett, és a… bocsássatok meg, de ki kell térnem a farkára, mert attól elállt a szavam, olyan határozottan viselte. Fekete volt, mint mindene. Nyeltem egyet és hátralestem, hogyan tudnék hangtalanul még jobban visszahúzódni, ahonnan kifigyelhetem, merre tart, amikor is lecövekelt a magnóliabokor mellett, és kásás hangon megszólalt. „Van valami kaja?”

Közelebb merészkedtem a nagy marha macsóhoz.

A hangja inkább kutyamordulásra emlékeztetett, minden lágyságot és jómodort nélkülözött, már csak emiatt sem éreztem kötelességemnek, hogy válaszoljak, de már maga a kérdés is zavarba ejtő volt. Abban sem voltam biztos, hogy nekem címezte, de miután senki fia nem volt belátható közelségben, visszakérdeztem. „Kaja…?” „Mondtam, hogy jövök, nem?” – ásította, azzal az oldalára dőlt, mint egy megbillenő oszlop, és elfeküdt a magnóliabokor tövében.

A mindenit – gondoltam –, nem tűnik épp betegesnek, sőt, úgyhogy ez mégiscsak furcsa… És hogy baljós sejtésemnek utánajárjak, közelebb merészkedtem a nagy marha macsóhoz. Úgy volt, ahogy sejtettem. Részeg volt, mint a csap.

Folytatás