Gyors számvetést készítettem fejben, érdemes-e beállni, marad-e, amikorra odaérek, vagy jobb, ha meg se próbálom. Aztán úgy döntöttem, beállok mégis, hátha jut belőle – hisz ráérek…- Ekkor vidám, pörge tánczenét hallottam, nézelődtem, melyik nyitott ablakból jöhet, míg rájöttem, hogy épp most ébredek fel, verejtékben úszva, és a mobilom szólongat ilyen virgoncan…

A jólelkű Hivatal ingyen muskátlit ad kerületi lakosoknak, fejenként három tövet, lakcímkártya felmutatása fejében…

Rápillantottam: jobb, ha sietek, le se zuhanyoztam, csak felkaptam valami átlagos göncöt, „rejtőszínt”, ami átlagos öregasszonnyá tesz, amolyan vásárláshoz valót, meg a lakcímkártyámat. És elindultam a falragaszon megadott helyre, a pár saroknyira lévő utcába. A falragaszon, amit napok óta látok, az szerepel, hogy kedvenc kerületemben, a hegyek és vizek földjén, ahol élek, a jólelkű Hivatal ingyen muskátlit ad kerületi lakosoknak, fejenként három tövet, lakcímkártya felmutatása fejében, szombaton reggel nyolctól délig…

Sietős léptekkel iparkodtam a megadott hely felé, még fél nyolc se volt, szembejött egy asszony egy fehér nejlonszatyorral, amiből piros muskátlifejek kukucskáltak kifelé, de ő másfelől jött, nem a muskátliosztásra kijelölt utca, hanem a másik irányban levő tér felől. Máskor figyelni szoktam az ilyen „jelekre”, de most nem hagytam eltéríteni magamat, biztos máshonnan szerezte, gondoltam, és befordultam a mondott utcába. És hát igen, ott volt az álomban látott sor, már vagy kétszáz ember ácsorgott fél órával nyitás előtt, mindenki várta az ingyen muskátlit, még operatőr is jött, aki filmezte a fegyelmezetten várakozó tömeget. Míg a sor végére mentem, néztem a sorban állókat: igen, főként közép- és időskorúak, leginkább hölgyek, bár akadnak azért ifjabbak és férfiak is, ám korántsem olyan nyomott társaság, mint álmomban, ellenkezőleg, többnyire jól öltözöttek, és kedélyesen beszélgetnek erről-arról, virágok gondozásáról, kertről, időjárásról. Beálltam hát, hallgattam a zsolozsmát, és álltunk.

Folytatás →