A szerző, Hargitai Lilla témája: “Én, amikor írok”
Isteni! Illendőségből kockánként töröm, de ha éhes is vagyok, mindjárt egy sort, kicsit kapzsin, a tiltott édességből, amit úgy szeretek.
Beleharapni egy egész táblába, habzsolni, befalni mind, erre vágyom, nem lassan és hosszan enni. Az egész egyből kell, számomra rövid műfaj a csokievés, mint a vers, vagy az egypercesek, regényesen enni csokoládét nem tudok.
A legjobb, amikor kicsit meleg, olvadt, puha, és ahogy beleharapok, elönti a számat a meleg kakaó íze, de töményen ám, nem úgy, mint egy italporban, vizezve, tejben fürödve. Nem baj, ha nem édes, ha keserű, ha fűszeres, ha kockás, ha lapos, ha vastag. De ha vékony, akkor a legjobb. Csak felcsettinted a nyelvedről a szájpadlásodra és máris elönt az erős, lelkesítő íz, s nyomában a boldogság. Legjobb, ha senki sem látja, vagy legalább is, ha senki sem tudja, mit csinálok. Lopva eszem, lopok, amikor eszem, percet, órát, időt, de nem tudok lemondani róla, hiába tudom, hogy inkább zöld salátát kellene ennem! Csak észre ne vegyenek. Csak félbe ne szakítsanak. Így egyben jó, ahogy a csokievéssel foglalkozom, csak arra figyelek, hogy érezhessem az ízét, újra és újra, kockánként megfürödve az örömben, ahogy haladok, mint titkon mikor sorokat vetek a papírra. Az első kocka íze a legfenségesebb, mint a születendő mű első sorának leírása: a többi gyakran visszafogott bűntudat, megszokott, ismerős otthonos érzés, egyszerre siker és kudarc.
