Jaj.
Ennyit mondott a hívatlan vendég, amikor hajnalban kiropogtatta a tagjait. Aztán felült, ásított, és hozzátette, hogy „mi a fene”. Kissé fel volt dagadva a szeme.
Szipákolt is egy sort meg krákogott, aztán kinyújtóztatta magát (életemben nem láttam ekkora hímet, de hogy milyen arányos volt mindene…), végigmért (mit tehettem volna, üldögéltem ott szerényen, tagadhatatlan kíváncsisággal), majd azt mondta:
– Kösz a szállást, bébi. Szergej vagyok.
– Érdekes neved van – jegyeztem meg és finoman köhintettem, csak úgy a könnyedség kedvéért.
– Orosz. Anyai ágról – mondta szemmel láthatóan büszkén, és mintha csak erről jutott volna eszébe, megkérdezte, pontosan hol is vagyunk most.
Készségesen leírtam neki, hogy Buda egy igen szép pontján, szemközt a Városmajor, felette a Kissvábhegy, hátunk mögött a Rózsadomb, és ha a kertünkből jobbra elnézünk a távolba, látjuk a János-hegyet, alattunk pedig pár lépésre a macskakonzerv-alakú szálloda magasodik. A végén nem állhattam meg, hogy megkérdezzem, mi szél hozta erre.
Kösz a szállást, bébi. Szergej vagyok.
– Gyurmázni voltunk a cimborákkal. Aztán eljöttünk egyikőjükhöz, hogy kicsit mulatozzunk, de úgy látszik, nagyobb mulatozás lett belőle.
– Gyurmázni? – kérdeztem vissza meglepve, mert elképzeltem őt meg a hozzá hasonló cimboráit efféle művészkedés közben.