Na persze, hogy ezt sózta rám a nyanya a földszintről, ezt a jegyet, ezt a Valamilyen Mamát…és nem egy rendes musicalt, amin legalább nem kell gondolkodni. De amikor ott állt az ajtóban, kezében a két jeggyel, és láttam, hogy félórája lesi, hogy hazaérjek és mondhassa, hogy „Magára gondoltam, Robikám, maga olyan érzékeny fiatalember, hátha a kis menyasszonyával elmennének…”, akkor hiába nyomta föl az agyamat a gőz, nem tudtam mást mondani neki, csak hogy persze Ibolynéni, biztos örülni fog neki az Eszti …
Bertolt Brecht: Kurázsi mama – Fullajtár Andrea
Szerencsére csak másnap volt az előadás, de az Iboly néni már előre tudta, hogy rakoncátlankodni fog a csípőprotézise, és nem tud kétszer átszállni, míg eljut a Katonáig, mert ott megy ez a Kurázsimicsoda, mert hogy az Eszti szerint nem a mama a lényeg, hanem a kurázsi.
Nincs mese: akárhány éves háborúban vagy akárhány éves békében, akármikor, ha az ember anya, akkor kurázsi…na, az kell.
Nekem mindegy, mondtam, nekem egyik se lényeg, legföljebb, hogy az Eszti örüljön, azt nem bánom, akkor nem cikiz és kritizál, hogy nem olvasok. Legalább a neten, mondja, meg azt is, hogy ő már utána is olvasott, és ez a Brecht, ez az elidegenítő effektusairól nevezetes.
Talált, süllyedt, mondtam, én máris elidegenedtem a színháztól, mivel nem mehettem a kedvenc fekete trikómban, mert az Eszti rám parancsolta a szép ingemet, amiben mintha mindenütt viszketnék. És amikor hozzátette azt is, hogy legalább rám ragad valami, akkor kénytelen voltam megint az érettségimre hivatkozni, hogy azt letettem irodalomból is. Rákérdezett, hogy kire emlékszem, és tényleg nem tudtam a Petőfin meg az Aranyon kívül mást felsorakoztatni, vagyis amikor megszorongatott az Eszti, akkor eszembe jutott még a világirodalomból a Tatjána. Levele. Na, ez az, mondta az Eszti, ezek mind költők, ez viszont drámaíró, a Brecht, éppen mint a Shakespeare, csak ő modern. Annyira azért nem modern, hogy élne is, de legalábbis nem nagyon kosztümös. Ezt is kinézte a netről, meg hogy a harmincéves háborúban játszódik, és akkor azt találgattuk egy ideig az Esztivel, hogy mikor volt az a harminc év. Igaz, hogy én is csak 28 vagyok, az Eszti meg még le is tagad a 25-jéből, de ha 30 éve lett volna háború, arról hallottam volna. Biztos ezért adta ide a jegyet az Iboly néni, mert a 70 évivel már elege van a háborúkból, neki biztos jutott belőlük.
Persze amikor keresztülmentünk a büfén meg a színházshopon (frankón, már ilyen is van, bögrét, meg köhögés elleni cukorkákat is kínálnak a hótkomoly könyveken, meg filmeken kívül), meg elhelyeztük a tornaöltözős szekrénykékben a kabátunkat, akkorra már levadásztunk egy műsorfüzetet is, amiből kiderült ez a háború-dolog. Hogy ez igazándiból 400 éve történt, és akkor még az Iboly néni sem élt.
Nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni
Kicsit zsörtölődtem az Esztivel, hogy nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni a trendi bakancsokban, meg olyan hosszú kabátban, amilyet már én is régóta szeretnék a dzseki helyett. Szóval a színészek ott előttünk próbáltak, beénekeltek vagy mi, én meg egy kicsit túl hangosan kommentáltam a színlapot, hogy „nini, a zenekar is csupa színészből áll, nincs pénzük zenészeket fizetni?” – De akkor egy egész sor fordult hátra felénk, és csúnyán néztek, és Eszti csak a szünetben magyarázta el, hogy ezek biztos nagyon vájtfülű nézők, mert az Iboly mamának valami pártoló tagsága van és el szokták hívni a bemutatóra, úgyhogy legyek megtisztelve.
Fullajtár Andrea és Fekete Ernő
