Kurázsi, Mama!

Na persze, hogy ezt sózta rám a nyanya a földszintről, ezt a jegyet, ezt a Valamilyen Mamát…és nem egy rendes musicalt, amin legalább nem kell gondolkodni. De amikor ott állt az ajtóban, kezében a két jeggyel, és láttam, hogy félórája lesi, hogy hazaérjek és mondhassa, hogy „Magára gondoltam, Robikám, maga olyan érzékeny fiatalember, hátha a kis menyasszonyával elmennének…”, akkor hiába nyomta föl az agyamat a gőz, nem tudtam mást mondani neki, csak hogy persze Ibolynéni, biztos örülni fog neki az Eszti …

Bertolt Brecht: Kurázsi mama - Fullajtár Andrea

Bertolt Brecht: Kurázsi mama – Fullajtár Andrea

Szerencsére csak másnap volt az előadás, de az Iboly néni már előre tudta, hogy rakoncátlankodni fog a csípőprotézise, és nem tud kétszer átszállni, míg eljut a Katonáig, mert ott megy ez a Kurázsimicsoda, mert hogy az Eszti szerint nem a mama a lényeg, hanem a kurázsi.

Nincs mese: akárhány éves háborúban vagy akárhány éves békében, akármikor, ha az ember anya, akkor kurázsi…na, az kell.

Nekem mindegy, mondtam, nekem egyik se lényeg, legföljebb, hogy az Eszti örüljön, azt nem bánom, akkor nem cikiz és kritizál, hogy nem olvasok. Legalább a neten, mondja, meg azt is, hogy ő már utána is olvasott, és ez a Brecht, ez az elidegenítő effektusairól nevezetes.
Talált, süllyedt, mondtam, én máris elidegenedtem a színháztól, mivel nem mehettem a kedvenc fekete trikómban, mert az Eszti rám parancsolta a szép ingemet, amiben mintha mindenütt viszketnék. És amikor hozzátette azt is, hogy legalább rám ragad valami, akkor kénytelen voltam megint az érettségimre hivatkozni, hogy azt letettem irodalomból is. Rákérdezett, hogy kire emlékszem, és tényleg nem tudtam a Petőfin meg az Aranyon kívül mást felsorakoztatni, vagyis amikor megszorongatott az Eszti, akkor eszembe jutott még a világirodalomból a Tatjána. Levele. Na, ez az, mondta az Eszti, ezek mind költők, ez viszont drámaíró, a Brecht, éppen mint a Shakespeare, csak ő modern. Annyira azért nem modern, hogy élne is, de legalábbis nem nagyon kosztümös. Ezt is kinézte a netről, meg hogy a harmincéves háborúban játszódik, és akkor azt találgattuk egy ideig az Esztivel, hogy mikor volt az a harminc év. Igaz, hogy én is csak 28 vagyok, az Eszti meg még le is tagad a 25-jéből, de ha 30 éve lett volna háború, arról hallottam volna. Biztos ezért adta ide a jegyet az Iboly néni, mert a 70 évivel már elege van a háborúkból, neki biztos jutott belőlük.

Persze amikor keresztülmentünk a büfén meg a színházshopon (frankón, már ilyen is van, bögrét, meg köhögés elleni cukorkákat is kínálnak a hótkomoly könyveken, meg filmeken kívül), meg elhelyeztük a tornaöltözős szekrénykékben a kabátunkat, akkorra már levadásztunk egy műsorfüzetet is, amiből kiderült ez a háború-dolog. Hogy ez igazándiból 400 éve történt, és akkor még az Iboly néni sem élt.

Nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni

Kicsit zsörtölődtem az Esztivel, hogy nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni a trendi bakancsokban, meg olyan hosszú kabátban, amilyet már én is régóta szeretnék a dzseki helyett. Szóval a színészek ott előttünk próbáltak, beénekeltek vagy mi, én meg egy kicsit túl hangosan kommentáltam a színlapot, hogy „nini, a zenekar is csupa színészből áll, nincs pénzük zenészeket fizetni?” – De akkor egy egész sor fordult hátra felénk, és csúnyán néztek, és Eszti csak a szünetben magyarázta el, hogy ezek biztos nagyon vájtfülű nézők, mert az Iboly mamának valami pártoló tagsága van és el szokták hívni a bemutatóra, úgyhogy legyek megtisztelve.

Fullajtár Andrea és Fekete Ernő

Fullajtár Andrea és Fekete Ernő

Folytatás

Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…

 Molnár Gabriella - KultúrsalátaToldi és animáció… ajaj, gondolom, ez valami gyerek-izé. Aztán szemben a színpadképpel erősen aggódni kezdek: hogy jön össze ez a költői világ a lecsupaszított buszmegálló-dizájnnal. De fenntartásaim és fanyalgásaim itt véget is érnek. Ahogy megszólal Csőre Gábor – Arany hangján, Miklós hangján, Bence hangján – már tudom: mostantól sok-sok évre „Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…”, ahogy ez a színházi élmény meghatározza.

 

 

Utólag bevallom, attól is féltem, hogy „ennyi szavalást” nemigen bírok el egy ültő helyemben. Pedig rutinos színházba járó vagyok, és lelkes versolvasó, ráadásul Arany-rajongó. De akkor is: tizenkét ének és mindegyikében van 15-20 versszak… Már csak megtanulni is! Igaz, ez olyan teljesítmény, amit meglesni magában is érdekes. Vajon mit látott benne a színész, minek ez neki? Mi idéznivaló van a lovagi hősiességen ma? Közöd? – ahogy mondanánk, csak úgy, hétköznap.

Akármi is izgatta a színészt, Csőre Gábort az Arany műben, és akármi is érdekelte a rendezőt, Paczolay Bélát, biztos, hogy minden mondat, ami a Pesti Színház előadásán elhangzott, érvényes volt és érdekes. Hogy szép is, azt mondanom sem kell. Úgy ringatott, ha akart, lírai bölcsőben, úgy dobált máskor, drámai hullámverésben és úgy elámított gyakran egy-egy bölcs, vagy csillogó képpel, párhuzammal, ahogy csak az Arany szöveg tud. Az a bizonyos szöveg, mely szerzőjének rögvest országos elismertséget hozott, s mint tudjuk, még ennél is nagyobb „pályadíjat”: Petőfi barátságát.

És akkor nyakamba veszem az országot, Szél sem hoz felétek énrólam újságot

És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam újságot – fotó:Dömölky Dániel

De akármilyen zseni volt is Arany, csak távolból tisztelt klasszikus maradna, ha nem tennék hozzá a színházi estéhez az alkotók, amit hozzátettek azért, hogy látvány, élmény is legyen ez a másfél óra, és hogy egyetlen percünk se legyen unatkozni. A látvány, melynek csak egyik, bár meghatározó eleme Csáki László animációja, úgy simul a szöveghez, mint gallér a kabáthoz: díszít, ha kell, kiegészít, kinyitja, vagy bezárja a fantáziánk alkotta teret. Csillagokat fest, melyekkel kedvére játszik Toldi, vagy éppen stilizáltan idézi meg a fújtató bikát, melyet kép mivoltában konkrétan, saját kezével tud megragadni az élő szereplő – csúcspontra juttatva ekként a feszült jelenetet. Ezt a bravúrt árnyjáték-formában produkálják a farkaskalandban is – oda sem mertem nézni, annyira elhitető erejű volt!

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla, Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála – fotó: Dömölky Dániel

Folytatás

Nagy László kilenc kérése

Molnár Gabriella - Vers, reggelireIma ez, de hétköznapi ima. Azért is vettem elő február idusán: hogy imádkozzam, vagyis inkább szégyellősen kérjek, s ebben Nagy László legyen a közvetítőm. Aki a legszebben és legegyszerűbben képes óhajtani a tavaszba forduló év áldásait.

Ő persze nem használ ilyen nagy szavakat, amilyenre én máris ragadtattam magam, mint „áldás”.

Amiket ő kér, egyszerű szavak és egyszerű javak:

szerencse
szerelem
forró kemence
gabona
parola
láng
válasz
fény
élet

És ahogy sorolja őket, a verslüktetés is olyan könnyed, fölszabadító érzést szül bennünk. Rövid szavak, rövid sorok, erős, magyaros hangsúlyok… Könnyű mondani, könnyű megjegyezni. Egy dal. Éneklik is sokan, s feloldódnak, még könnyedebbé válnak a szavak a dallamban. Pedig ahogy az eredeti szövegek engedjük hatni magunkra, mégis az derül ki, hogy súlyos dolgokról is szó van itt, nem kótyavetyéli el a költő olcsón az istenhez való szólás lehetőségét.

Kér persze egyszerű életkellékeket: meleget, ételt, párt a szaporodáshoz. De minden apró részletben, amit óhajt, ott az egész. Szerényen beérni látszik a kevéssel, de karakánul mindent akar. Kicsi ember az Istennel szemben. Még azt sem ismeri el, hogy kér. Valójában azt mondja: ez nekem jár.

Nagy László

Adjon az Isten

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne dűljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet –

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon úgyis, ha

nem kérem.

© Nagy László jogutóda, 2002

S hogy mi jár ennek a Lászlónak, aki mindnyájunk helyett emel szót?
Bizony több mint eleség és fűtött szoba. Nézzük csak a tíz szóba öntött kilenc kérést! Amik keretbe fogják: szerencse és élet. Talán ennyi elég is lenne önmagában, a többi csak cizellálás.

Folytatás

Mit akar ez az egy ember?

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Tizenévesen szerettem meg ezt a Vas István verset. Fontos lehetett nekem akkor, ezért tartogattam a szövegét külön fénymásolatra mentve egy régi Szép versek kötetben – hát persze: nincs ennél nagyobb kérdés egy tinédzsernek. Mit akarok én, az egy ember?

Éppen a világmegváltó koromat éltem, hát hogyne kaptam volna föl a fejem erre a nyitó mondatra? Magamra ismertem az egy emberben, aki fittyet hány a kényszereknek – legalábbis szerettem volna hozzá hasonlítani.

Az is közelebb vitt a vershez, hogy ott dobolt még a véremben a gyerekjáték ritmusa, melyre épült:
Mit akar ez az egy ember, egy ember? – tiritá-ratta titi-tá,
titi-tá.
Csak néhány éve volt akkor, hogy ezt játszottuk kisiskolás társaimmal. Vajon játsszák ma is a gyerekek? (Vajon játszanak egyáltalán ilyen csoportjátékokat – nem virtuálisan?)
Kettéoszlott, egymással szembenéző arcvonalba fogódzott össze a harminckét fős osztály, és a tizenöt-tizenöt gyerek elé mindkét oldalon kiállt egyvalaki. A Király és az Egy ember.
A sorok mozogtak a vers – és a dal, hiszen énekeltük! – ritmusára előre, és a „Ninive” részt fenyegető egy helyben dobogással nyomatékosították:

 Mit akar ez az egy ember,

Egy ember?

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

Na, erre a kihívó lábdobogásra megindult a másik csapat, élén a forradalmár Egy emberrel:

 Legszebb lányod akarom, akarom.

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

Vonultunk és dobogtunk, szembenéztünk, kihívtunk: „betöröm az ablakot” – és fenyegetőztünk a hatalom nevében: „katonaságot hívatok” … Aztán a játék szabályai szerint csak átkerült a kiválasztott „legszebb királylány” a lázadók csapatába és fordított szereposztással új csetepaté kezdődött: királypárti lett a lázadókból és fordítva.

Tíz-tizenegy évesen véresen komolyan vettük a játékot – onnan tudom, hogy máig érzem az erőt, amit a mögöttem menetelők adtak, és máig borzongat az élen egyedül állás rémítő magányossága és izgalmas kihívása. Kicsit féltünk, de azért mégis mindannyian „egy ember” akartunk lenni. Esetleg király.

Csak néhány év múlt el, amikor a következő iskolában a következő társak, akik nem haza, inkább a Belvárosba mentek a március 15-i iskolai ünnepség után, egyszer csak egy tüntetés kellős közepében találták magukat – mentek a tömeggel, mindnyájan „egy embernek” érezve magukat – nagyon fájlaltam, hogy akkor ebből kimaradtam. Részese lettem viszont annak, ahogy Csillag tata, magasra nőtt töritanárunk helyrerakta a lázadástól kótyagos ifjúságot. A keresztes háborúk tanítását felfüggesztve órákon át arra intett minket, hosszú végtagjait beszédje ritmusában álmosítóan lengetve, hogy nehogy már forradalmárnak képzeljük magunkat… és hogy a gimnázium nem kötelező, onnan repülni is lehet.

Hogy hogy állunk a forradalmakkal, azt Csillag tata tényleg tudhatta, lévén akkoriban már legalább hatvanéves. És talán valóban úgy hitte, nincs értelme semmiféle lázadásnak – ő megélt háborút is, -56-ot is, és a konszolidált Kádár-korszak időtállónak látszott – az „egy embereket” csak feltűnési viszketegségben szenvedő hóhányóknak tartotta.

Mi azonban a nagyon fiatalok vakhitével zsigereinkben éreztük, kinek van igaza, és se börtön, sem halál nem esett olyan súllyal a latba – fogalmunk sem volt, mi az – mint a mindent legyőző élet lázadása. Petőfi voltunk és Ady, Ugocsa non coronat, és Itt a nyilam, mibe lőjem? – beszélhetett nekünk egy akármilyen nagy öreg.

 

Vas István (forrás wikipedia)

Vas István

Mit akar ez az egy ember?

(Variáció gyermekjátékra)

Mit akar ez az egy ember,

Egy ember?

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

 

Mit akar ez az egy ember?

Mindig ez az egy ember!

Mit nem kér és mit nem mer!

Azt hiszi ez az egy ember,

Megbírhat egy ezreddel?

Nekimegy fejjel a falnak.

 

– Legszebb lányod akarom.

– Legszebb lányom nem adom.

– Úgyis van hozzá jogom.

Adod vagy nem adod, elhozom.

– Kinn maradsz az udvaron.

Csukva az ajtó, ablak.

 

– Betöröm az ablakot.

Benézek és hallgatok.

– Ki ez az egy ember? – Én vagyok.

– Mit akar ez az egy ember? – Tudhatod.

– Katonaságot hívatok.

Majd jön a szánom-bánom.

 

– Katonaságtól nem félek.

– Börtönbe visznek. – vinnének.

– Kegyelmet nem kapsz. – Nem kérek.

– Mire vagy büszke, mondd, kérlek?

– Egy halál és egy élet,

Egyebem sincs a világon.

 

– Király, biztos, Ninive,

Megtanít majd móresre.

– Az egy embernek egykutya

Király meg a biztosa,

Babilon és Ninive,

Eltűnik a semmibe

S megmarad az, ami biztos.

 

Mindig ez az egy ember!

Mit akar ez az egy ember?

Bámul utána fegyverrel

Ninive, Ninive,

Király, király, biztos

Folytatás