Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…

 Molnár Gabriella - KultúrsalátaToldi és animáció… ajaj, gondolom, ez valami gyerek-izé. Aztán szemben a színpadképpel erősen aggódni kezdek: hogy jön össze ez a költői világ a lecsupaszított buszmegálló-dizájnnal. De fenntartásaim és fanyalgásaim itt véget is érnek. Ahogy megszólal Csőre Gábor – Arany hangján, Miklós hangján, Bence hangján – már tudom: mostantól sok-sok évre „Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…”, ahogy ez a színházi élmény meghatározza.

 

 

Utólag bevallom, attól is féltem, hogy „ennyi szavalást” nemigen bírok el egy ültő helyemben. Pedig rutinos színházba járó vagyok, és lelkes versolvasó, ráadásul Arany-rajongó. De akkor is: tizenkét ének és mindegyikében van 15-20 versszak… Már csak megtanulni is! Igaz, ez olyan teljesítmény, amit meglesni magában is érdekes. Vajon mit látott benne a színész, minek ez neki? Mi idéznivaló van a lovagi hősiességen ma? Közöd? – ahogy mondanánk, csak úgy, hétköznap.

Akármi is izgatta a színészt, Csőre Gábort az Arany műben, és akármi is érdekelte a rendezőt, Paczolay Bélát, biztos, hogy minden mondat, ami a Pesti Színház előadásán elhangzott, érvényes volt és érdekes. Hogy szép is, azt mondanom sem kell. Úgy ringatott, ha akart, lírai bölcsőben, úgy dobált máskor, drámai hullámverésben és úgy elámított gyakran egy-egy bölcs, vagy csillogó képpel, párhuzammal, ahogy csak az Arany szöveg tud. Az a bizonyos szöveg, mely szerzőjének rögvest országos elismertséget hozott, s mint tudjuk, még ennél is nagyobb „pályadíjat”: Petőfi barátságát.

És akkor nyakamba veszem az országot, Szél sem hoz felétek énrólam újságot

És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam újságot – fotó:Dömölky Dániel

De akármilyen zseni volt is Arany, csak távolból tisztelt klasszikus maradna, ha nem tennék hozzá a színházi estéhez az alkotók, amit hozzátettek azért, hogy látvány, élmény is legyen ez a másfél óra, és hogy egyetlen percünk se legyen unatkozni. A látvány, melynek csak egyik, bár meghatározó eleme Csáki László animációja, úgy simul a szöveghez, mint gallér a kabáthoz: díszít, ha kell, kiegészít, kinyitja, vagy bezárja a fantáziánk alkotta teret. Csillagokat fest, melyekkel kedvére játszik Toldi, vagy éppen stilizáltan idézi meg a fújtató bikát, melyet kép mivoltában konkrétan, saját kezével tud megragadni az élő szereplő – csúcspontra juttatva ekként a feszült jelenetet. Ezt a bravúrt árnyjáték-formában produkálják a farkaskalandban is – oda sem mertem nézni, annyira elhitető erejű volt!

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla, Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála – fotó: Dömölky Dániel

Folytatás

Frenetikus női buli a Pestiben

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta„Szaros pelenkától szaros gatyáig tart az életünk”, mondja szókimondó tömörséggel Rose, a negyvenes nagymama és egyben kismama. Harminc és ötven közötti nőtársai nevében beszél, akiknek se ambíciójuk, se illúziójuk, csak mindennapjaik vannak, melynek ragadós mocsarából egyikük kiemelkedni látszik – a milliós beragasztós kupon- nyeremény jóvoltából. Összejönnek hát, hogy bélyegek ezreit nyalják a füzetlapokra, s e különleges esemény szüli az alkalmat, hogy a smink és kínai bizsuk álarca mögé rejtett fásultságot levetve megmutassák valódi, szenvedő emberi lényüket.

Ők tizenhárman – a felnőtt nők jelenidejében két húszéves és egy nyolcvanas képviseli a jövőt és a múltat – valahol egy kietlen városszéli lakótelepen „tartják a frontot”, mely lehetne bárhol, Torontótól Miskolcig. Tipikusak. Maiak. Ha nem lenne hol sírni- hol nevetnivalón életteli mindaz, amit a Pesti Színház előadásán látunk, mondhatnánk róla: „szórakoztató tanulmány a nőkről” – olyan teljes képet ad egy rétegről, az állástalansággal, szegénységgel, szlamosodással küzdő külvárosok háziasszonyainak világáról.

A bélyegragasztós buli mindenkiből a legrosszabbat hozta ki, mégis van valami heroikus ezekben az otthonkás-macinacis nőkben.

Nemcsak az alakítások hitelessége különleges bravúr, hanem az is, hogy mindezt egy férfi, ráadásul egy férfi színész rendezte: Hegedűs D. Géza. Nézőként elképzeltem, milyen remekül szórakozhattak ők tizennégyen a próbákon, amíg egy-egy figura megszületett a nyár eleji bemutatóra. Hiszen most is, hogy a Sógornőkkel elkezdte évadát a Pesti Színház, annyi a játék, annyi az öröm abban is, ahogy elénk állítják az energiabomba Germaine, a butácska Yvette, a mocskos szájú, belevaló Rose, a szenteskedő Therese és a többiek kisegyüttesét.

Gernaine (Kútvölgyi Erzsébet) és a katalógus-álom - fotó Gordon Eszter

Gernaine (Kútvölgyi Erzsébet) és a katalógus-álom – fotó Gordon Eszter

Bár típusok ők – az előbbieken kívül itt van még az urizáló, a szolgalelkű, a zsarnoki, a békéltető, az elzüllött– mégse sémák.  Ez két dolognak köszönhető: egyrészt a nyelvnek (a magyarra átültetett ősi joual nyelvű szöveget Parti Nagy Lajos hangszerelte ellenállhatatlanul mulatságos szlengre), ahogy mindenkit egyedileg is jellemez a szókincse és szóhasználata, valamint a beszédmodora – ez pedig már átvezet a figurák megformálóihoz, a színésznőkhöz, akiken valójában múlik, hogy egyszerre érezzük érvényesnek, igaznak és szórakoztatónak ezt az előadást.

Yvette lánya nászútját álmodja a magáénak (Hullan Zsuzsa) - fotó Gordon Eszter

Yvette lánya nászútját álmodja a magáénak (Hullan Zsuzsa) – fotó Gordon Eszter

Lisette, aki kiválasztottnak, magasabb rendű lelki finomság birtokosának  érzi magát (Hegyi Barbara) - fotó Gordon Eszter

Lisette, aki kiválasztottnak, magasabb rendű lelki finomság birtokosának érzi magát (Hegyi Barbara) – fotó Gordon Eszter

Majsai-Nyilas Tünde remeklése Marie-Ange szerepében, aki a prolik közt is pária - fotó Gordon Eszter

Majsai-Nyilas Tünde remeklése Marie-Ange szerepében, aki a prolik közt is pária – fotó Gordon Eszter

Folytatás

Lujza világa

Dési Lujza - Vígszínházi naplóm

 Van egy előadás a Pesti Színházban, ami újra és újra szíven üt. A Billy világát még csak egy éve mutattuk be, de azóta minden este felidéződik bennem ez a csodálatos darab, mert Billy történetében minduntalan saját sorsomra ismerek.

Akkor, azon a rettenetes napon, mikor hangomat végleg elveszítettem, a kórházban töltött napok után fájdalmas volt kilépni az utcára. A hazáig tartó hosszú séta alatt ráeszméltem, mit is rabolt el tőlem az élet. Már nem ugrathatom a szemközti újságárust, már nem tréfálkozhatok a varrodában, többé nem civakodhatok a házmesterrel, és nem mondhatom Mártonnak: szeretlek. Tudtam, hangommal együtt hamarosan elveszítem önmagam is. Mára már senki nem ismeri azt a Lujzát, aki hangosan kacagott mindenen, aki önfeledten fecserészett bárkivel, és aki bölcs tanácsokat adott, ha valaki bajban volt. Mára elhagyott az a kedves nemzedék, az a drága baráti társaság, aki igazán ismert, aki még tudta milyen is volt hangom, hiszen most már csak hallgatni tudok, de azt viszont nagy türelemmel teszem.

Többé nem civakodhatok a házmesterrel, és nem mondhatom Mártonnak: szeretlek. Tudtam, hangommal együtt hamarosan elveszítem önmagam is. Mára már senki nem ismeri azt a Lujzát, aki hangosan kacagott mindenen, aki önfeledten fecserészett bárkivel, és aki bölcs tanácsokat adott, ha valaki bajban volt.

Egy alkalommal Eszenyi Enikő sugárzó arccal rontott be az öltözőmbe. Akkor hallottam először a Billy világáról. Enikő hosszan mesélt egy családról, melynek minden egyes tagja küzd a kommunikációval, ám a nyelvi kifejezés csorba mintáját csupán siket fiúkban, Billyben látják. Nem sokkal ezután, a következő évadban színpadra is került az én kis néma világom. Pontosabban Billy világa, hiszen nem ő néma, hanem számára néma a világ. Úgy érzem, rokonlelkek vagyunk Billyvel, pedig egészen más terhet rótt ránk a sors: én beszélni nem tudok, Billyt viszont a hallástól fosztotta meg az élet. Azt hiszem, ha Billy a valóságban is életre kelne, és találkoznánk, nagyon jól megértenénk egymást…

Péter és Vicus…

Az előadásban Telekes Péter játssza Billyt. Büszke vagyok erre a fiatal fiúra, hogy ilyen szépen, ilyen érzékenyen dolgozik. Partnernőjével, a kis Bata Évával mindketten csodálatosan megtanultak jelelni, amiben nekem – töredelmesen bevallom – régebben komoly lemaradásaim voltak. Nem volt rá szükségem, hiszen valahogy mindenki mindig értette a gesztusaimat és a mimikámat.

…titkos nyelven beszélnek

A jelnyelv tanár szinte naponta járt a Pesti Színházba, és a próbák után a büfében tanult Vicával és Pepével. Az első hetekben szégyenlősen nem mertem megkérdezni, bekapcsolódhatok-e ebbe a különös, némán gesztikuláló szeánszba, aztán szerencsére, ők maguk invitáltak színes társaságukba. Felejthetetlen élmény volt számomra az órák minden perce. Erika, a tanár gyönyörűen kifejező gesztusokat tanított nekünk.

De ezt az előadásban mindenki érti

Lebilincselve figyeltem az arcjátékát és finom kezeit jelelés közben – és már meg sem lepődtem, amikor megtudtam, hogy Erika maga is színésznő, csak ő jelnyelven játszik előadásokat….

Erika, a jelnyelvtanár gyönyörűen kifejező gesztusokat tanított nekünk. Lebilincselve figyeltem az arcjátékát és finom kezeit jelelés közben.

Vicáék gyorsan elsajátították az előadásban szereplő mondatok jelelését sőt, többet is. Egészen kedvet kaptak ehhez az új nyelvhez, és velem azóta is így beszélgetnek. Sokat nevetünk, amikor rátalálunk egy-egy új jelre, mellyel egyszerűen ki tudunk fejezni egy hosszú, bonyolult mondatot. Hatalmas öröm ez számomra, hiszen egy kicsit újra önmagam lehetek, s visszakaptam valamit, amit oly sok éven át nem élvezhettem.

Folytatás