Alice emberi szóra vágyik – nem csoda, hiszen tinédzser, tehát még hisz a dologban – és beszélgetőtársnak nem akad más, mint Woody Allen (a kép fantázia, de a hang igazi!). Nem rossz társaság, de talán ez is az oka, hogy a lány ottragad a virtuális beszélgetések világában. Nemigen különbözik ebben kortársaitól, akik a neten és okostelefonon bonyolítják az emberi kapcsolatokat, de Alice- t kicsit koravénné teszik a plakát-Woodyval folytatott dialógusok rezignált bölcsesség-dózisai. Ellentétben nővérével, nem kapós a házasság-piacon, valószínűleg futva menekülnek a pasik, ahogy fölmérik intellektuális-érzelmi igényeit. Apja, a (túl) szoros érzelmi közösségben élő család jiddise máméjaként igyekszik útját egyengetni, ami még inkább menekülésre készteti. De ne aggódjunk a klisék miatt – ha egy rendező Woody Allent megnyeri szereplőnek, ott adnak a minőségre: Alice eredeti és szórakoztató csetlés-botlásokon keresztül jut révbe. Mivel a mérce egy antihős-szupersztár, a kiválasztott férfiúnak ugyancsak nehéz dolga van, ha meg akar felelni. Személyes revelációm az volt vele kapcsolatban, hogy legalább annyira hasonlít egy magyar íróra, Kornis Mihályra, mint amennyire nem hasonlít Woody Allenre. Értem, hogy ezt csak az tudja, aki ismeri a mi írónkat személyesen, vagy ismerte, leginkább a harmincas éveiben, de én egészen egyszerűen nem tudtam szabadulni a hatás alól.

Párizs Manhattan, részlet a filmből

Folytatás →