Kedveseim, el sem hinnétek, hol ért ma bennünket, budai lányokat a nagy esti villámlás, dörgés, zuhatag, szélcsapkodás! Az egész város a lábunk előtt hevert. Na jó, ha nem is az egész, de láttuk a Dunát csillámlani a nagy égi zivatarban, még a Parlament csúcsát is, meg azt az óriási, bálnaalakú épületet a folyó túlpartján. Egy ötödik emeleti erkélyről! Kimondani is szédülök. Még életemben nem jártam ilyen magasságban.
Úgy történt, hogy Henriett meghívott bennünket egy kis lakásavatóra – semmi duhajkodás, csak szolid délutáni zsúr, mert a háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja, de kiderült, hogy egészen másra vonatkozik, más a kontextusa, igazított ki Heni, aki, mióta gellérthegyi lakos lett, egészen új szokásokat és szavakat szedett föl. Habár, ismerte el ottjártunkkor, a Rózsadombot sem fitymálja le így távozása után, de a Gellérthegy oldala, a Gellért szálló szomszédsága azért valahogy patinásabb környék. Patinásabb… Épp ezt emésztgettem, amikor egyszer csak egy óriási csattanás szakította félbe a beszélgetésünket; Mici akkorát ugrott ijedtében, hogy a levegőbe röpítette a tálkát a rostélyos ropogtatóssal, amit Heninek hoztunk, és a falatkák úgy záporoztak ránk fentről, mintha bomba hullott volna a házra. De nem bomba volt, csak égzengés, mire Heni izgatottan tárta ki az erkélyajtót, hogy ezt meg kell néznünk a balkonról!
A háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja…
Tényleg csodaszép látvány volt, ilyet még nem pipáltam. Ott tömörültünk a nevéhez képest nem túl tágas balkonon, Szidike, Mici, Henriett meg én, és néztük a Gellért tér fölül, hogyan fodrozza az eső a Dunát, és fújja szanaszét a szél a parton sétálók hosszú loboncát. A Szabadság-híd lámpáinak fénye meg-megrebbent a nagy villámlásban, és amikor épp csapkodtak a tüzes nyilak, az ég nappali kékségben pompázott.
– Szép itt – sóhajtott fel Mici, mi pedig rákontráztunk, szép bizony.
– Csak hát a fogság – sóhajtott halkan Henriett, aki mintha olyasmit kottyantott volna ki, amit nem szabad, hirtelen a szája elé kapta a kezét. Egyszerre fordultunk felé, miféle fogságról beszél, aztán ahogy csendesedett a vihar, úgy eredt meg az ő nyelve.
– Az az igazság, hogy nagyon hiányoztok. Meg a kert, meg a csavargások, meg a szabad élet. Itt lakom ebben az óriási, csillogó parkettás, magas plafonú lakásban, olyan magas, hogy szaltókat vethetnék benne, de minden szabadságom ez az erkély, és ez is csak két hete, mióta olyan meleg van, hogy napközben is nyitva hagyhatják az ajtaját.
– Nem mehetsz ki?! – gurgulázott döbbenten Mici, és olyan volt a hangja, mint a végzet asszonyának egy operából.
– Az ötödikről? A Bartók Béla útra? Gondolod, engednének? – meredt rá Heni, aki még nem szokta meg, hogy efféle problémákkal eddig mi nem találkoztunk.
– Jesszuskám – szepegett Szidi –, akkor te most már egy lakásmacs…
– Csitt!!! – vágta el a végét olyan határozottan Mici, mintha ő lenne itt a vezérkari parancsnok. Valószínűleg ráérzett, milyen lehet most Heninek. – Nincs ebben semmi rossz – tette hozzá aztán fürgén, míg a távolba meredt, de én jól hallottam, hogy erről még magát sem sikerült meggyőznie.