Újra ott álltak a padláson égő szemekkel, de eggyel kevesebben. A drón nem pont ott robbant, és nem pont akkor, elvitte magával az intézőt, és még vagy egy tucat ott állót is. Meg persze a bajtársat is. A Némák sziszegve vitatkoztak, vártak, vártak már másfél órája, nyomkodták a telefonjaikat, nézték a híreket, és figyelték a kastélyt szemben.
Az anya és a lánya egy kis házba költöztek az erdő szélén, mert ez volt az, amit éppen ki tudtak fizetni. Egy nap az anya egy szürke árnyékot látott az erdő fái közt, amit farkasnak vélt. Azonnal elment a vadászokhoz, akik azt mondták, hogy az egész erdő be van kamerázva, és ők folyamatosan figyelik a képernyőket, de semmi gyanúsat nem láttak.
A faluban élt egy javasasszony és sok paraszt, minden egyéb jó messze volt, a falusiak nyugalmát nem zavarta semmi. Amikor egy paraszt, vagy annak gyereke, asszonya, tehene, estébéje megbetegedett, akkor elment a javasasszonyhoz, és az a főzeteivel meggyógyította. Persze volt bőven, amikor nem sikerült, de azért sokszor igen.
Egyszer az egyik paraszt azt mondta, hogy ő ugyan nem biztos benne, de lehetséges, hogy a javasasszony az ördöggel cimborál. A többi paraszt elgondolkodott, amennyire futotta tőlük, és elismerték, hogy ők sem biztosak benne, de lehet.
Levelet írtak tehát a közeli püspökséghez, hogy küldjenek ki egy szakértőt, hogy megállapítaná, hogy a javasasszony az ördöggel cimborál, vagy sem.
A püspökség kiküldött egy hivatalos egyházi személyt, aki ott helyben elvégezte a szakértői vizsgálatot, és megállapította, hogy a javasasszony az ördöggel cimborál, azonnal el is szállíttatta a városba, ahol rövidesen máglyán elégették.
Egy riporter érkezett a faluba, és megkérdezte a parasztokat, hogy nem bánják-e, hogy most már senki se fogja gyógyítani őket.
– Nem gondoltuk, hogy ez lesz a vége – mondták a parasztok.