Kurázsi, Mama!

Na persze, hogy ezt sózta rám a nyanya a földszintről, ezt a jegyet, ezt a Valamilyen Mamát…és nem egy rendes musicalt, amin legalább nem kell gondolkodni. De amikor ott állt az ajtóban, kezében a két jeggyel, és láttam, hogy félórája lesi, hogy hazaérjek és mondhassa, hogy „Magára gondoltam, Robikám, maga olyan érzékeny fiatalember, hátha a kis menyasszonyával elmennének…”, akkor hiába nyomta föl az agyamat a gőz, nem tudtam mást mondani neki, csak hogy persze Ibolynéni, biztos örülni fog neki az Eszti …

Bertolt Brecht: Kurázsi mama - Fullajtár Andrea

Bertolt Brecht: Kurázsi mama – Fullajtár Andrea

Szerencsére csak másnap volt az előadás, de az Iboly néni már előre tudta, hogy rakoncátlankodni fog a csípőprotézise, és nem tud kétszer átszállni, míg eljut a Katonáig, mert ott megy ez a Kurázsimicsoda, mert hogy az Eszti szerint nem a mama a lényeg, hanem a kurázsi.

Nincs mese: akárhány éves háborúban vagy akárhány éves békében, akármikor, ha az ember anya, akkor kurázsi…na, az kell.

Nekem mindegy, mondtam, nekem egyik se lényeg, legföljebb, hogy az Eszti örüljön, azt nem bánom, akkor nem cikiz és kritizál, hogy nem olvasok. Legalább a neten, mondja, meg azt is, hogy ő már utána is olvasott, és ez a Brecht, ez az elidegenítő effektusairól nevezetes.
Talált, süllyedt, mondtam, én máris elidegenedtem a színháztól, mivel nem mehettem a kedvenc fekete trikómban, mert az Eszti rám parancsolta a szép ingemet, amiben mintha mindenütt viszketnék. És amikor hozzátette azt is, hogy legalább rám ragad valami, akkor kénytelen voltam megint az érettségimre hivatkozni, hogy azt letettem irodalomból is. Rákérdezett, hogy kire emlékszem, és tényleg nem tudtam a Petőfin meg az Aranyon kívül mást felsorakoztatni, vagyis amikor megszorongatott az Eszti, akkor eszembe jutott még a világirodalomból a Tatjána. Levele. Na, ez az, mondta az Eszti, ezek mind költők, ez viszont drámaíró, a Brecht, éppen mint a Shakespeare, csak ő modern. Annyira azért nem modern, hogy élne is, de legalábbis nem nagyon kosztümös. Ezt is kinézte a netről, meg hogy a harmincéves háborúban játszódik, és akkor azt találgattuk egy ideig az Esztivel, hogy mikor volt az a harminc év. Igaz, hogy én is csak 28 vagyok, az Eszti meg még le is tagad a 25-jéből, de ha 30 éve lett volna háború, arról hallottam volna. Biztos ezért adta ide a jegyet az Iboly néni, mert a 70 évivel már elege van a háborúkból, neki biztos jutott belőlük.

Persze amikor keresztülmentünk a büfén meg a színházshopon (frankón, már ilyen is van, bögrét, meg köhögés elleni cukorkákat is kínálnak a hótkomoly könyveken, meg filmeken kívül), meg elhelyeztük a tornaöltözős szekrénykékben a kabátunkat, akkorra már levadásztunk egy műsorfüzetet is, amiből kiderült ez a háború-dolog. Hogy ez igazándiból 400 éve történt, és akkor még az Iboly néni sem élt.

Nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni

Kicsit zsörtölődtem az Esztivel, hogy nekünk itt a béke kellős közepén mi közünk ehhez a háborúhoz, de azért tetszett a színészek cucca, akik valahogy beszivárogtak a színpadra, épp mikor mi a nézőtérre, és elkezdtek gyakorolni a trendi bakancsokban, meg olyan hosszú kabátban, amilyet már én is régóta szeretnék a dzseki helyett. Szóval a színészek ott előttünk próbáltak, beénekeltek vagy mi, én meg egy kicsit túl hangosan kommentáltam a színlapot, hogy „nini, a zenekar is csupa színészből áll, nincs pénzük zenészeket fizetni?” – De akkor egy egész sor fordult hátra felénk, és csúnyán néztek, és Eszti csak a szünetben magyarázta el, hogy ezek biztos nagyon vájtfülű nézők, mert az Iboly mamának valami pártoló tagsága van és el szokták hívni a bemutatóra, úgyhogy legyek megtisztelve.

Fullajtár Andrea és Fekete Ernő

Fullajtár Andrea és Fekete Ernő

Folytatás

Dől a lé

Molnár Gabriella - KultúrsalátaMiért ideges a polgármester? Városa virágzónak látszik, a fürdő, melyet a környék forrásai táplálnak, egy aranybánya, mindenki gazdagodik. Legfeljebb hiúságát borzolhatja, hogy öccse, a fürdőorvos valami csekély részt magának is vindikál a dicsőségből, mondván: az ő ötlete volt, hogy a város javára hasznosítsák a gyógyvizeket. A vezető azonban biztosnak érezheti hatalmát: ő építette meg mindazt, amiből élnek, és amiből, íme: dől a lé …

Ibsen, a polgár vendégeskedik A nép ellensége című drámájával a Katona Színpadán. Ibsen, a polgár megmutatja nekünk, milyenek vagyunk mi, mai polgárok. Itt, helyben.
Peter Stockmann, a polgármester Kulka János alakításában démoni. Simulékony okosságával képes zsebrevágni minket, de kisstílű hiúságától vezéreltetve mindvégig félelmetes: bármi kitelik tőle. Az öccsét, a folyton izgő-mozgó, tennivágyástól kirobbanó doktor Tomas Stockmannt Fekete Ernő úgy vezeti elő, hogy magunk is kedvet kapunk betérni egy kis baráti beszélgetésre a nagyszívű, de kissé hebrencs férfi házába, ugyanakkor nem valószínű, hogy tőle kérnénk tanácsot, mibe fektessük megtakarított pénzecskénket. Idealista, muszáj szeretni, de félő, hogy amikor szertelen mozdulattal magához öleli a világot, leverheti véletlenül akár a napot is az égről, és akkor mi melegít majd minket…? Viselkedése nélkülözi a gyakorlatiasságot, egyedül az igazság érdekli, legyen az természettudományos, vagy társadalmi. Ibsen nyelvén: „a tudomány embere”, mi úgy mondanánk: értelmiségi, az ehhez a fogalomhoz (vajon csak hajdan?) kapcsolódó kötelező fantáziával és felelősségérzettel.

Fekete Ernő, doktor Stockmann és Kulka János, Stockmann polgármester – fotó Szilágyi Lenke

Szigorú és következetes szerepelemzés eredménye lehet ez a két figura. Mindkettejüknek el kell érniük, hogy érveik hatása alá kerüljünk, mi, akik csatájuk tanúi vagyunk, hiszen csak így jöhet létre bennünk valamiféle kognitív disszonancia: már önmagunkkal sem értünk egyet, nem tudjuk, mit higgyünk, mit nem, melyik oldalra álljunk…

Így éreznénk, ha csak a két Stockmann vitáját hallanánk. De konfliktusuk ereje felszítja az ellentéteket mindenütt: hallatja hangját a nép, érvényesíti befolyását a média, s színre lép a becsületére kényes, racionális polgár képviselője is, Aslaksen, a nyomdatulajdonos személyében.

Mielőtt azonban ők összecsapnak, módunk van nézőként magunkévá tenni a legszűkebb közösség, a család szempontjait is – és bizony már itt sem könnyű állást foglalnunk.

 

A Stockmann család: Rezes Judit, Pálos Hanna, Fekete Ernő, Bezerédi Bendegúz – fotó:Szilágyi Lenke

Az após, a vízszennyezésben érdekelt, gazdag tímármester panamára biztatja Tomast, lánya, Katrine, a feleség pedig biztonságukat, sőt az életüket félti. Rezes Judit játékát élvezhetjük e szerepben, s ő az egyik záloga, hogy nem példázatnak, hanem igazi drámának érezzük, ami a színpadon zajlik: puritánul, egyetlen hatásvadász hangot sem használva játszik a legszélsőségesebb érzelmek húrjain: az odaadástól az érvelésen, majd az elkeseredésen, haragon át egészen a megadásig. Ott kint, a férfiak terepén a harc, itt bent, a családban a tragikus következmény: „dől a lé” és elmossa a következő nemzedékek jövőjét.

Folytatás

És a dereglye döcög…

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

 Goldoni! – az jó, pláne ilyenkor, télvíz idején, gondolom, kell az édes élet. És titokban még azt is, hogy talán csak nem fog egy lepukkant lakótelepen játszódni a darab.

Nem, Goldonival azt nem lehet. Ott elveri a port urán a sápítozó szépasszony, és éppúgy ellenállhatatlanok a becsapott bolondok, mint az agyafúrt nyerészkedők. Hát lássunk eget, zöldet, érezzük a tenger illatát, ez itt elvégre A nyaralás és  Goldoni, akit nem lehet csak úgy kifordítani, mint egy kesztyűt!

De lehet.

Bár nem lakótelepet látok, aminek örülök. Van (papír)mélység, a festett lankák között víz valahol és rajta hajó megy, kedélyesen döcögve. Van tér, igaz, csak hát-, van táj, igaz, csak – kép, sőt még állatok is kiegészítik a természeti idillt. Kitömöttek.

Persze mindennél fontosabb a történet és a szereplők, tudjuk, az ellenállhatatlanok, a találékonyak, a vérbők.

Itt vannak ők a színhelyen és tökéletesen adják a nyaralót. Görcsösen jól akarják érezni magukat és ezért értelmetlen erőfeszítéseket tesznek. Sok munkával nemszeretem viszonyokba keverik magukat, majd minden energiájukkal igyekeznek ezekből kikeveredni.

Ez a nyaralás. Ja, meg még a nagyon színes ruhák hasznosítása végre, melyekről azt hittük már, örökre a szekrényben porlanak el. De a déli fényben jól mutatnak.
Színes a tabló: narancsok, zöldek, sárgák, kékek. Idehanyatlanak, odarogynak. Mint egy Csehov, de sehol egy szamovár.

Nyaralás totálban- fotó Szalontai Ábel-Katona József Színház

És persze sehol az életenergia. Az mesteri, ahogy Goldoni-történet, Goldoni-figurák és közben a 19. század felesleges emberétől a ma embertelen emberéig játsszák el a humán skálát. Lehet, hogy Mohácsi János és Mohácsi István (Előbbi a rendező és a fivérek átírásában látjuk a darabot, meg kell adni, bravúros szöveg. Köze Goldonihoz alig, annál több hozzánk.), szóval lehet, hogy ráleltek a pillanatra – illetve arra a 24 órára, amikor az addig élni akaró emberiség úgy döntött, maga ellen fordítja a kétcsövű vadászpuskát. No please?

Mert ezek a figurák (hiszen aligha emberek ) nem élnek. Talán egy kétségbeesett próbálkozást még tesznek erre, hogy úgy csináljanak – kapóra jön ehhez persze a szex, a nagy kaland, amitől élni látszunk, adjunk a dolcevitának! Igen, ez talán 18.százados, goldonis, még ha fellinis, akkor is maradt benne némi poézis – ma már eddig sem mennénk az érzéki nyíltságban, meg a fizikai teljesítményben. Ettől nem lehet eltagadni legalább némi életenergiát, hiszen kell ahhoz találékonyság, hogy egy zárt térben tíz ember összevissza keféljen. Ha végvonagolva is.

Folytatás