
Lyn de Gara, Fülöp-szigeteki származású imázstervező rendszeresen ír a jövőben a ’mimind’-en arról, mit tehetünk, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, külső belső harmóniánkat megteremtve magabiztosabbak legyünk. Jó néhány év nőkkel végzett munka tapasztalatából tudja, mi az, ami elbizonytalanít, és hogyan lehetne ezen változtatni.
A ’mimind’ látogatóitól szívesen várunk kérdéseket, témákat ezekhez az írásokhoz, akár a kommentekben, akár a Facebook oldalunkon. De még mielőtt elkezdődne a disputa arról, mitől és mikor érezzük magunkat szépnek és miért nem, ismerjük meg Lynt egy kicsit jobban a vele készített interjúmból.
Magyarország a választott hazád. Mikor, hogyan történt ez a választás?
1990-ben jártam először Magyarországon a férjemmel, aki magyar, de akkoriban Amerikában élt. Itt töltöttük a vakációnkat és meglátogattuk a gyerekkori barátait.
Amikor a hegyeshalmi határátkelőhöz értünk, érdekes élményben volt részem. Mivel a férjemnek amerikai útlevele volt, nem derült ki, hogy ért magyarul. Én bemutattam a Fülöp-szigeteki útlevelemet, mire az útlevélvizsgálatot végző tisztviselő minden ott dolgozót odacsődített és mutogatott, hogy „Nézzétek, egy Fülöp-szigeteki!”. Azt hiszem, akkor láthatott életében először filippínót… Erre én elmosolyodtam és azt mondtam a férjemnek: „Azt hiszem ez lesz az én jövőbeli hazám, beleszerettem, imádok itt lenni!”
Tetszettek az épületek, ízlett az étel (igaz, mindenhol hatalmas adagokat adtak és sehol sem lehetett elcsomagoltatni akkoriban, pedig én csak csipegettem, mint egy kismadár). A férjem barátainak feleségei agyonkényeztettek és – etettek, ami nagyon jól esett, úgy éreztem, máris befogadtak, idetartozom. Később megkaptam a magyar állampolgárságot is, ám nem volt egyszerű megtanulni a nyelvet, ismerni a történelmét és az ország alkotmányát.

Egyik kedvencemmel, Bobbi cicával
Mi az, amit itt élve a legjobban szeretsz? Volt-e valami, amit furcsállottál?
Örömmel láttam, milyen szépek itt a lányok, így mondtam is a férjemnek, hogy hajlandó vagyok ideköltözni, ha csinálhatom azt, amit szeretek. A hivatásom smink- és imázstervezés.
Amit furcsa volt megszokni, hogy eleinte, amikor bevásároltam, sok kis boltból kellett összeszednem mindent. Nem foghattam meg semmit, nem válogathattam úgy, mint Kaliforniában. Ráadásul fizetésnél az eladó nem csomagolt be semmit, nekem kellett bajlódnom a szatyrokkal. Azután pár év alatt itt is minden megváltozott, és most már, ha Amerikába látogatunk, alig várom, hogy hazajöhessek Magyarországra!
Mesélj egy kicsit, kérlek, a gyerekkorodról!
Nagy családban nőttem fel, tíz testvérem közül én voltam az ötödik. Ötéves lehettem, amikor a bátyám és a nővérem azzal csúfoltak, hogy csúnya vagyok, mert a Fülöp-szigetekiekkel ellentétben magas voltam és vékony. Emlékszem, ültem a tükör előtt, és „megbeszéltem magammal”, hogy ha majd nagy leszek, csak azért is szép leszek. Tízéves voltam, amikor elkezdtem kivagdosni a szép nők képeit az újságokból, női arcképeket rajzoltam, álmodoztam. A mamám fülön csípett, amikor egyszer pirosra rúzsozott szájjal tértem haza a barátnőmtől.

Lyn ötévesen, családjával (jobbról a harmadik)
Nagylányként persze már bátran kenceficézhettem magam, de nem volt senki, aki megmondta volna, milyen smink illik legjobban a bőrszínemhez, az arcformámhoz és az egyéniségemhez. Engem viszont izgatott a szépségszakma, ezért beiratkoztam egy modelliskolába és egy személyiségfejlesztő tanfolyamot is elvégeztem, ahol megtanultam, hogy a szép külső belső kisugárzás nélkül mit sem ér. Miután befejeztem a tanfolyamokat, modellként dolgoztam Manilában, ahol találkoztam egy amerikai-magyar üzletemberrel, aki speciális ajándéktárgyak után érdeklődött. Én akkoriban pont egy ilyen vállalat háziasszonya voltam egy kiállításon, így amikor találkoztunk, megkért, hogy legyek a tolmácsa. Az együttes munkából szerelem lett, majd feleségül mentem hozzá és rövid időn belül Amerikába, Los Angelesbe költöztünk.
Folytatás →