Ha újraolvasom ezt a verset, mindig eltölt a szépsége és fájdalma annak az odaadó ragaszkodásnak, ami minden hároméves Péter, Palika, Feri, Gyuri, Balázs Gergő és Simon és Róbert Gida sajátja: anya az enyém!

Már akkor éreztem ezt (gimnazistaként olvastam először a verset, majd gyerekszínjátszó klubomban 10-12 évesekkel mondattam – bizonyára gyereknapon),  amikor a saját „Péteri Palikámat” még meg sem szültem. És aztán tapasztaltam is.

Pedig korántsem volt még három éves, inkább három, vagy négy hónapos, amikor már nagyon kuszának és loboncosnak éreztem a hajam, és először mentem el „a városba, messzibe, sárosba”. Nem kellett messzire mennem. A házunk a város kellős közepén, a fodrász meg a szomszéd kapualj melletti üzlet – egy óra múlva már otthon is voltam, mellette.

Az első, rám vetett pillantását soha nem fogom elfelejteni. A csodálkozás és szemrehányó értetlenség tekintetét, mely azt mondta: hogy is voltál képes így megváltozni, és ezzel megrengetni engem kettőnk az örökké változhatatlan biztonságának hitében? Hát semmi sem örök, semmi sem biztos? Hát minden hazugság?

Tudom, tudom: ezek a kérdések és kételyek bennem születtek, Ő csak csodálkozott: anya torzonborz haja rövid lett és csillogóan rendezett – aztán rám ismert, a szag és a szeretet a régi volt, szimbiózisunk folytatódott.
De a kétely ott volt már. Hogy mégsem örökre szól.
És ez az igazság.

Az én Róbert Gidám, aggodalmas arccal

Mostanra az én „Péteri Palikám” az, aki a messzibe, sárosba megy, és sokáig, sokáig ott marad nélkülem. És nekem kell kibírni, sőt, ebben az új életben még kellemesen el is kell helyezkednem, jól kell éreznem magam. Mikor Palika mamája elment – bár valószínűleg csak vásárolni két-három órára, vagy a barátnőkhöz egy teára, mégis:

Mi, akik már így, hozzánk tapadó, rajtunk csüggő kisfiunk nélkül járunk az élet útjain, nem kapunk ilyen királyi publicitást. De erre az állapotomra is emlékszem még: „… látták sétálni tétován”…

Folytatás →