milkery címkével jelölt bejegyzések

Buja bájak díja

-
Hozzászólás

Fehér CicaVégül Mici beszélt rá a szépségversenyre, azzal, hogy vagy ötvenen neveztek.
– Több versenyező lesz, mint közönség – győzködött, amikor előző este átjött, és elvitt kölcsönbe néhány kistálkát, mert az ő készletei a Milkeryből kevésnek bizonyultak. A zsűri elé is oda kellett tenni valami ropogtatnivalót egy ilyen megerőltető és hosszas munkához.

Egyébként őrült sokat dolgozott az előkészületeken, mi meg segítettünk neki, amiben csak tudtunk. Még Szidiéket is beszervezte a kórussal, hogy legyen egy kis műsor az elején. Volt némi vita, hogy mit énekeljenek, mert a friss repertoárjuk pillanatnyilag csak egy Áve Máriáááá-ból állt, ami Mici szerint nem szépségversenyre való, de aztán felfrissítették a Nyaújork-Nyaújork című dalt és ezzel rukkoltak elő.

A repertoárjuk pillanatnyilag csak egy Áve Máriáááá-ból állt, ami Mici szerint nem szépségversenyre való, de aztán felfrissítették a Nyaújork-Nyaújork című dalt és ezzel rukkoltak elő.

Másnap annyian tódultak be Miciékhez a kertbe, hogy soha ilyen szép számú nép még nem fordult meg ott. A zsűriasztalt zöldségesdobozokból raktuk össze, az abroszt Celesztina néni adta kölcsön, állítólag brüsszeli csipke. Kolbász ült az asztal legszélén, aztán bemutatkozott a többi férfiú is. (Azért volt mind a négy hímnemű, mert a zsűrinek jelentkezők kilencvenkilenc százaléka az volt. Így aztán a sorsolás után is csupa kan maradt benn.) Nekem az egyik különösen szimpatikus volt: okos tekintet, szép fejforma, ezüstösen csillogó bunda (dacára a nyári melegnek, de ez is a fittségét bizonyította), élénken hegyezett fülek, ugrásra kész alkat, kackiás bajusz, még kackiásabb farok – egyszóval minden, ami egy tökéletes férfihoz kell. És mégis volt valami félszegség benne, nem volt olyan pöffeszkedő, mint a többi.

a medence partján kellett körbesétálni, először jobbra, aztán balra, aki akart, még hátrafele is sétálhatott

A versenyzőknek, beleértve magamat is, a wellnesspark medencéje partján kellett körbesétálni, először jobbra egy kört, aztán balra egy kört, aki nagyon akart, még hátrafele is sétálhatott, egyesek szerint ugyanis ez a tolató üzemmód is különös bájt kölcsönöz a mozdulatoknak. A mozgássor ezt leszámítva elég kötött volt, nem lehetett puszit dobálni a zsűrinek, fület és egyéb kiálló végtagokat lengetni, szemet villogtatni vagy fülbemászó hangokat kiadni. A fődíj egyébként egy aranyszegélyű, bíbor díszpárna volt bársonyból – ez is Celesztina néni tartalékaiból, aki nem kis kockázatot vállalt a ház ingóságainak feláldozásával.

Folytatás →

Marci ex machina

-
Hozzászólás

Fehér Cica

Néhány szívemnek kedves olvasóm emlékeztetett (bár, az igazat megvallva, mindannyian azok vagytok), hogy még tartozom a beszámolómmal a múltkori haditanácsunkról: hogyan szabadítsuk ki Henit az aranykalitkából.

Szóval emlékeztek rá, Mentsük meg Henit a Gellérthegyről! – írtam nem is olyan régen.S hogy hogyan? Nem is kellett olyan sokat gondolkodnunk, hiszen miután Micivel és Szidivel eljöttünk tőle az első látogatásunkat követően, és kissé kókadtan kocogtunk hazafelé, Mici fejéből már ki is pattant az isteni szikra – legalábbis szerinte az volt. De mikor összeültünk nála a tejecskézőjében egy-egy finom, habos, fahéjas milk-shake-re, és előadta az ötletet, nekem korántsem tűnt olyan rózsás elképzelésnek.

– Ismeritek a kedves idős hölgyet a Garas utcai öreg kastélyból? – kérdezte Mici, de csak nagyjából sejtettük, melyik házról beszél. Egy elég romos, régi villa jutott eszembe, kastélynak egyáltalán nem nevezném, de Mici szeret túlozni. – Nos, tudom róla, hogy nagy barátja a mi fajtánknak. Állítólag életében befogadott már vagy ötvenet hontalanná lett távoli rokonainkból.

– Hontalanok? Befogadott?? De hát akkor az egy menhely! – bökte ki Szidi, és a feje búbjáig húzta fel a szemét a döbbenettől.

– Ugyan már, Szidónia, túlérzékeny vagy – tette helyre Mici. – Épp megfelelő hely lenne Heninek, ha…

Ettől már nekem is megakadt a milk-shake a torkomon, és ijedten prüszköltem ki, fehér tejjel bepermetezve magam körül mindent. Egy csepp ott himbált Szidi szemöldökén, de észre sem vette, mert még mindig szobor mereven ült tágra nyílt szemmel.

– Gusztustalan vagy – ingatta Mici a fejét felém, én meg egyre a tejcseppet lestem Szidi szemöldökén. – Állítólag jobb ellátásban van részük az ott élőknek, mint némelyikünknek, aki saját házat, lakást tudhat a háta mögött – folytatta vehemensen Mici.

Magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – , szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…!

Nem tudom, engem valahogy nem győzött meg, különösen, hogy magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – Mici kötötte neki egyszer ajándékba, miután pusztán unaloműzésből felfejtett egy kézikötésű, puha ágytakarót, amin sziesztázni szokott, és nem tudott mit kezdeni a húsz méteres fonálgombolyaggal –, szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…! Még ha mi itt lennénk is neki, és visszatérhetne a szeretett környékre, azért az egyáltalán nem mindegy, hol hajtja a fejét álomra a magunkfajta.

Mielőtt Mici hevesen duzzogni kezdett volna, hogy nem lelkesedünk az elgondolásáért, úgy döntöttünk, elmegyünk együtt a helyszínre, és körbeszimatolunk, hogy legalább közelebbről szemügyre vehessünk, miféle hely is az.
A ház csakugyan az volt, amelyikre gondoltam, egy ősfákkal benőtt telek hátulján magasodott, és nem volt épp bizalomgerjesztő látvány. Valahogy olyan sötét volt minden. Na és a szag…! Engem az bántott legjobban. Egy tömegszállás lehet odabent, semmi kétség.

Folytatás →

A macskalétra csúcsán

-
Hozzászólás

Fehér Cica

Nem feledkezem el róla, hogy elmeséljem majd, mire jutottunk a Heni szabadságának kivívására alakult válságstábunk sebtiben összehívott értekezletén, csak előbb arra akarlak bujtogatni benneteket, kedves olvasóim, hogy szedjetek bodzát, mert most van itt az ideje!

A kis dombocskán felfutó Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához, egyszer kipróbáltam, és hihetetlen kalandban volt részem. Majd figyelmeztessetek, hogy ezt is meséljem el –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, a parkolóban, ahová beállnak a buszok, amelyekből kiömlenek a szállodába özönlő turisták. Már több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél – na de én…! Csak beleszimatolok a levegőbe, és már húz is maga után az orrom.

A Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, bár több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél.

Nagyon megkívántam minap a bodzaszörpöt. Kapóra jött Celesztina néni látogatása, aki, ha elfogyasztható növényről esik szó, rögtön lázba jön, és elsorolja, hányféle főzet készíthető a gazokból. Úgy döntöttem, most veszem egy kis hasznát az öreglánynak. Kellően feltüzeltem a bodza hasznosságát illetően, aztán nekiszegeztem a kérdést: segítene-e nekem leszedni. Itt nő a lépcső mellett, csak túl magasan van. (Állandó gond a magunkfajtának.) Celesztina néni hebegett-habogott, hogy ő inkább csak a receptekhez ért, nem a leszedéshez, meg így, meg úgy, de én tudtam, hogy csak hótt lusta: enni és fecsegni jár körbe népes ismeretségi körében. Végül abban maradtunk: kerítek még valakit, mert ehhez kell vagy tizenkét stabil láb.

Micinek a Milkeryben beindult a tavaszi zsongás, ő nem ért rá – a bodzaszörpből persze majd kunyerálsz, gondoltam, de neki még ezt is megteszem szívesen –, Heni, aki a legfittebb mindannyiunk közül, senyved a Gellért téri hetven négyzetméteres zárkájában, Szidi gyengélkedik, valami allergia, amire aztán végképp nem ajánlott a bozótküzdelem…

Folytatás →

Hűvösvölgyi túlélőtúra

-
Hozzászólás

Fehér CicaHát, az elmúlt napok élményét nem kívánom senkinek, hű olvasóim. Nem tudom, miért problémáztak a hóhelyzet miatt holmi autósok, akik a kasztnijukban ott ragadtak valahol az úton – nekem mindössze a saját kis kasztnim volt: egy szál hófehér bundámban ragadtam ott Micivel együtt, a majdnem-semmi közepén, kilátástalanul várva a balsors beteljesedését.

Az úgy volt – áh, persze Mici ötlete volt, az őrültségeket mindig ő találja ki – tehát, hogy mennénk el meglátogatni Celesztina nénit, aki kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől, blablablabala, de hogy mindenképp ki kellene próbálnunk, így Mici, mert ha beválik, akkor bevezetné a Mici Café és Milkeryben. Már akkor sem volt túl jó idő, amikor Mici javaslata szerint elindultunk.

Celesztina kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől.

Celesztina néni Hűvösvölgyben tanyázik, egy elég lerobban házban, ami régi korok mementójaként maradt itt – most már legalább tudom, mitől olyan doh- és molyirtó szagú mindig az öreglány bundája. A vizitet viszonylag hamar letudtuk, annak ellenére, hogy Celesztinától nem könnyű szabadulni (szünet nélkül zabál és beszél, és mindig egyszerre). Rátukmált Micire egy kötegnyi szárított árvalányhajhoz hasonló gazt, ami szerinte felbecsülhetetlenül értékes, nekem is a kezembe nyomott egy csokornyit, alig bírtuk tartani, aztán az elkészítés receptjével a fejünkben nekivágtunk a hazaútnak – akkor már szakadó hóban.

– Menjünk busszal – javasoltam Micinek, amit ugyan nem gyakran engedünk meg magunknak, de a mostani körülmények többszörösen is indokolttá tették.

Hűvösvölgyben egy szépen kiépített buszvégállomáson lehet válogatni a járatok közül, mentünk hát a szimatunk után, és felszálltunk a hazafelé tartóra, csakhogy az az átkozott jármű nem indult. Meg az összes többi sem. Akkora hó hullott fél óra alatt, hogy nem vállalták a menetet.

Én ekkor még elég diadalittasan néztem Micire, hogy ugye megmondtam, hogy el sem kéne indulnunk ilyen időben, csak abba nem gondoltam még bele, hogy fogunk hazajutni. Lekecmeregtünk a gazokkal a buszról, már azzal sem törődtünk, nem kezd-e cirkuszolni valamelyik utas, mit keresünk mi ott. De itt most kivétel nélkül mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éri el az úticélját.
– Marad a séta – jelentette ki Mici olyan nyugalommal, mintha épp csak virágot szedtünk volna a Vasas napsütéses focipályáján, és a szomszédba kellett volna onnan hazabattyogni.

Folytatás →