A macskalétra csúcsán

Fehér Cica

Nem feledkezem el róla, hogy elmeséljem majd, mire jutottunk a Heni szabadságának kivívására alakult válságstábunk sebtiben összehívott értekezletén, csak előbb arra akarlak bujtogatni benneteket, kedves olvasóim, hogy szedjetek bodzát, mert most van itt az ideje!

A kis dombocskán felfutó Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához, egyszer kipróbáltam, és hihetetlen kalandban volt részem. Majd figyelmeztessetek, hogy ezt is meséljem el –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, a parkolóban, ahová beállnak a buszok, amelyekből kiömlenek a szállodába özönlő turisták. Már több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél – na de én…! Csak beleszimatolok a levegőbe, és már húz is maga után az orrom.

A Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, bár több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél.

Nagyon megkívántam minap a bodzaszörpöt. Kapóra jött Celesztina néni látogatása, aki, ha elfogyasztható növényről esik szó, rögtön lázba jön, és elsorolja, hányféle főzet készíthető a gazokból. Úgy döntöttem, most veszem egy kis hasznát az öreglánynak. Kellően feltüzeltem a bodza hasznosságát illetően, aztán nekiszegeztem a kérdést: segítene-e nekem leszedni. Itt nő a lépcső mellett, csak túl magasan van. (Állandó gond a magunkfajtának.) Celesztina néni hebegett-habogott, hogy ő inkább csak a receptekhez ért, nem a leszedéshez, meg így, meg úgy, de én tudtam, hogy csak hótt lusta: enni és fecsegni jár körbe népes ismeretségi körében. Végül abban maradtunk: kerítek még valakit, mert ehhez kell vagy tizenkét stabil láb.

Micinek a Milkeryben beindult a tavaszi zsongás, ő nem ért rá – a bodzaszörpből persze majd kunyerálsz, gondoltam, de neki még ezt is megteszem szívesen –, Heni, aki a legfittebb mindannyiunk közül, senyved a Gellért téri hetven négyzetméteres zárkájában, Szidi gyengélkedik, valami allergia, amire aztán végképp nem ajánlott a bozótküzdelem…

Folytatás

Könyvek között a zöldben

Fehér CicaTi kedves, hű olvasóim, akik bizonyára tudjátok, nagy barátja vagyok az írott szónak (még ha csak ilyen macskakaparás szintjén is), biztosan nem lepődtök meg, hogy egy kulturális élményemet osztom meg veletek: voltam a Könyvfesztiválon!

Tudom-tudom, a könyveket nem a magunkfajtának találták ki, de nekem egyáltalán nincs ellenemre a művelődés, sőt! Mivel ezt a bizonyos könyves fesztivált a Millenáris Parkban rendezik, ami itt van tőlem egy macskaugrásnyira, mindig át is ugrom, és bejárom keresztül-kasul a területet, mert az könyvek nélkül is nagy élmény.

Kétszer is kiderült, hogy épp valami nagyobb szabású koncert rajongótáborába keveredtünk – hiába, nekem ezek a zeneközeli kanok a végzetem…

A Millenáris-béli csavargásokra Henriett csábított el először, és együtt fedeztük fel, milyen pompás illat- és ízélményekhez lehet ott jutni. Nem csak a frissen vágott zsenge fűben lépkedésre, meg a kávézó környékén el-elpottyanó falatokra gondolok, de igazán imponáló volt az úri közönség is, ha értitek, mire gondolok. Fess macsókákba botlottunk lépten-nyomon, amikor csak ott jártunk, s bár kétszer is kiderült, hogy épp valami nagyobb szabású koncert rajongótáborába keveredtünk (hiába, nekem ezek a zeneközeli kanok a végzetem), azoktól voltunk úgy elalélva, azért a Millenárison efféle produkciók nélkül is pompás ligeti élményekhez lehet jutni.

Folytatás

Hűvösvölgyi túlélőtúra

Fehér CicaHát, az elmúlt napok élményét nem kívánom senkinek, hű olvasóim. Nem tudom, miért problémáztak a hóhelyzet miatt holmi autósok, akik a kasztnijukban ott ragadtak valahol az úton – nekem mindössze a saját kis kasztnim volt: egy szál hófehér bundámban ragadtam ott Micivel együtt, a majdnem-semmi közepén, kilátástalanul várva a balsors beteljesedését.

Az úgy volt – áh, persze Mici ötlete volt, az őrültségeket mindig ő találja ki – tehát, hogy mennénk el meglátogatni Celesztina nénit, aki kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől, blablablabala, de hogy mindenképp ki kellene próbálnunk, így Mici, mert ha beválik, akkor bevezetné a Mici Café és Milkeryben. Már akkor sem volt túl jó idő, amikor Mici javaslata szerint elindultunk.

Celesztina kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől.

Celesztina néni Hűvösvölgyben tanyázik, egy elég lerobban házban, ami régi korok mementójaként maradt itt – most már legalább tudom, mitől olyan doh- és molyirtó szagú mindig az öreglány bundája. A vizitet viszonylag hamar letudtuk, annak ellenére, hogy Celesztinától nem könnyű szabadulni (szünet nélkül zabál és beszél, és mindig egyszerre). Rátukmált Micire egy kötegnyi szárított árvalányhajhoz hasonló gazt, ami szerinte felbecsülhetetlenül értékes, nekem is a kezembe nyomott egy csokornyit, alig bírtuk tartani, aztán az elkészítés receptjével a fejünkben nekivágtunk a hazaútnak – akkor már szakadó hóban.

– Menjünk busszal – javasoltam Micinek, amit ugyan nem gyakran engedünk meg magunknak, de a mostani körülmények többszörösen is indokolttá tették.

Hűvösvölgyben egy szépen kiépített buszvégállomáson lehet válogatni a járatok közül, mentünk hát a szimatunk után, és felszálltunk a hazafelé tartóra, csakhogy az az átkozott jármű nem indult. Meg az összes többi sem. Akkora hó hullott fél óra alatt, hogy nem vállalták a menetet.

Én ekkor még elég diadalittasan néztem Micire, hogy ugye megmondtam, hogy el sem kéne indulnunk ilyen időben, csak abba nem gondoltam még bele, hogy fogunk hazajutni. Lekecmeregtünk a gazokkal a buszról, már azzal sem törődtünk, nem kezd-e cirkuszolni valamelyik utas, mit keresünk mi ott. De itt most kivétel nélkül mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éri el az úticélját.
– Marad a séta – jelentette ki Mici olyan nyugalommal, mintha épp csak virágot szedtünk volna a Vasas napsütéses focipályáján, és a szomszédba kellett volna onnan hazabattyogni.

Folytatás

Hangolnak a férfikarok

Fehér Cica Én mondom nektek, meg van mindenki bolondulva. A minap, amikor azon a verőfényes tavaszias hétvégén hazafelé tartottam Sziditől – hogy a saját szavamba vágjak, Szidi is megér egy misét…

Mintha kicserélték volna. Amikor meglátogattam, lelkesen újságolta, hogy újabban a fiúk is járnak kóruspróbákra, pedig máskor folyton ellógják és a színűket sem lehet látni. Most bezzeg ott vannak minden alkalommal, sőt utána megvárják a lányokat (!), és egyikőjük külön Szidit (!!). Állítólag fontosnak tartják, hogy részt vegyenek a felkészülésben a Fővárosi Kornyica Énekversenyre, azért ilyen szorgalmasak. „Szóval, barátném, hangolnak a férfikarok!” – viháncolt Szidi, a kis szende Szidi olyan vadul, hogy csuklani kezdett, és a lábán is alig bírt megállni.

Tőle baktattam tehát hazafelé, és ahogy felérek a Lórántffy-lépcső tetejére, majd balra nézek a házunk felé, hát látom, hogy… Te jóságos ég. A lépcsőkorlát párkányánál megtorpantam, hogy ne vegyenek észre, én viszont jól kivehettem, hogy a ház előtt az út szélén ott várakozik… na neee… Ott tipródik Szergej, meg Jácint is, meg Pongrác a két barátjával, akiket még szilveszterkor hozott magával. Egymástól tisztes távolban várakoztak, úgy tíz-tíz méter lehetett Szergej meg Pongrácék, azután Jácint között. Szergej le-föl járkált, és füstölt a feje. Pongrácék a hangjukat túráztatták, zengett a környék tőlük. Jácint behúzódott a kerítésmenti bukszusbokrokba, alig látszott ki onnan, mint aki fel akar szívódni. Nagyon úgy tűnt, ezek nem fognak egymással barátkozást kezdeményezni. Szergej krákogott, fújta a füstöt, és Pongrácékat méregette, akik trágár vicceket meséltek egymásnak, és éles oldalpillantásokkal szintén Szergejt fixírozták. Jácint füleit a bukszus levelei birizgálták, és a szívdobbanásaitól meg-megrezdült a bokor.

Nem kétséges, ezek rám várnak. A mindenit, hogy pont egyszerre ette ide őket a jószerencse… Mi a ménkű ütött beléjük? Szergej a tél eleje óta felém se nézett, a koncerten láttam utoljára. Pongrácékat szilveszterkor, Jácint meg a virágját hagyta is a legutóbb… Leginkább az ő növénylelkét féltettem ebben a kellemetlen helyzetben, és arra jutottam, ha nem akarom, hogy még jobban felverjék az utca csendjét, mutatkoznom kell. Megigazítottam a bundámat, ami cudar melegnek bizonyult most ebben a hirtelen jött tavaszban, megráztam magam, és kecses léptekkel amolyan lazán odariszáltam a kapunkhoz.

Nem kétséges, ezek rám várnak. A mindenit, hogy pont egyszerre ette ide őket a jószerencse… Mi a ménkű ütött beléjük?

– Na végre! – fortyant föl Szergej. – Már azt hittem, sose érsz haza – morgott, mintha bizony elszámolással tartoznék az időmmel.
– Nyugalom, apukám – csitítottam, mert úgy éreztem, a helyzet feljogosít egy kis fölényeskedésre.
Pongrácék se szó-se beszéd, megindultak utánam, és egyszerre nyomultak be a kapun hárman.
– Hé-hé-hé, egy pillanat! – tartottam fel a mancsom, mint egy közlekedési rendőr. – Mondtam, hogy bejöhettek? Nem volt szó vendégségről.
– Ne csináld már, Szivi, máskor sose kifogásoltad, ha meglátogatlak. Marcit meg Kolbászt meg már ismered, arra gondoltunk, rophatnánk most is egy kis szvinget – harsogott Pongrác, és rázni kezdték magukat ott a kapuban, mint a megvadult lovak, közben a saját viccükön röhögtek, én meg tudtam, hogy a pletykás szomszédaim már az ablakból kukkolnak, mi ez a cirkusz idekint. Közben Jácint is előmerészkedett a bokorból, szolidan lengette a mancsát felém, és alig hallhatóan hahózott.

Folytatás