Az a baj, hogy amikor minden jónak látszik, akkor többnyire el is romlik valami. Most az történt, hogy amikor jött a hirtelen tél a tavaszban.
A nagy esőben összetömörültünk Mici Milkeryjében, és néztük az üvegen át a kinti rusnya időt (az a legjobb, amikor odabent egy langyos tejecske mellett elnyúlunk, és hallgatjuk az esőkopogást, hmmm…), szóval, épp egy ilyen ihletett pillanatban jólesően hallgatunk mi barátnők négyen, amikor egyszer csak Henriett megszólalt:
– Elköltözöm.
Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és először nem is értettük, mire gondol.
– Úgy értem, költöznek a háziak, és mi más tehetnék – megyek velük – sóhajtott Henriett, aztán lehajtotta a fejét, és még az is lehet, hogy egy könnycseppet morzsolt el a szeme alatt, pedig ő aztán nem az az érzelmes csajszi, mondhatom.
Én ültem fel elsőnek a mádám rökamié-pózból, talán mert én rendültem meg a legjobban: ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.
Ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.
– Heni, ezt nem teheted ezt velünk… – motyogtam, persze tudtam, hogy nem rajta múlik. Ó, az az átkozott kiszolgáltatottság!
– De hát én nem szeretnék örökre eltűnni! – nézett fel Heni és szaporán pislogott a hatalmas szemével meg arasznyi szempillákkal, amivel úgy megbűvöli mindig az összes kant, hogy csak tántorognak utána elbájolva, mint akik nem is tudják, mit tesznek éppen.
– És ha… nem mennél? Ha egyszerűen itt maradnál és kész? – eszmélt fel Mici, aki mindig is szimpatizált a feminista önrendelkezéssel, meg a faji autonómiával, és egyáltalán mindennel, aminek köze volt a Felügyelők Nyűgét Lerázó Szabadsághoz. De hát könnyen beszélt ő a csinos budai villával a háta mögött, ahol közel tíz éve hagyják őt azt csinálni, ami jól esik, és még arra is gondot fordítanak, hogy a szaftos baromfifalatoknak ne a zöldborsós változatát tegyék elé, hanem a nyúlhússal kevertet. Micinek nincs reális képe az élet keménységéről, ezzel szembe kellett néznünk.
– Na de ki enyhítene a korgó gyomromon? Tőletek nem várhatom el, hogy átszokjatok fél adagra, az csak fél élet volna. És ki adna hajlékot, aki egyúttal szavatolná a háziak szimpátiáját is? Nem, ezt nem lehet… – ingatta a fejét szomorúan Heni, én meg (kicsit önzőn) azon járattam az eszem, hogy akkor fuccs a közös futóedzéseknek is, és megint úgy fogok kinézni, mint egy felpumpált körte.