Szép kis szűkölködés!

Fehér CicaHol is hagytam el legutóbb… Ja, igen! Sikeresen kikúráltam Micit a náthából, és mire hazaindultam, a hatalmas hóból csak locspocs maradt. Nem mondom, hogy sokkal szerencsésebb a latyakban gázolni, különösen hófehér bundában nem, ami, ugye, kötelez az igényességre, de hát ez természetes is…

Ráadásul mellém szegődött egy asszonytárs a környékről, aki úgy bámult a bundámra, hogy szinte lehámozta a szemével. Hallottam a pletykákat róla, hogy elzavarta az ura a háztól, ahol együtt laktak, ritka példájaként a hosszú éveken át kitartó hűségnek. Ennek ugye egy oka szokott lenni, hogy az ura egy vénséges trotty macsó, aki örült, hogy maga mellett tarthatja a sokkal fiatalabb cicust. Csakhogy nagyon kicsapongó volt a lelkem, így aztán őt is kicsapták, és azóta siránkozza tele a környéket méltánytalan helyzetét ecsetelve. Végül befogadta az egyik testvére, de ahhoz képest, hogy milyen körülmények között élt, mostanában elég nyomorúságosan megy a sora. Ráadásul igazi pletykafészek, és nem a legjobb indulatú.

Az ura egy vénséges trotty macsó, aki örült, hogy maga mellett tarthatja a sokkal fiatalabb cicust. Csakhogy nagyon kicsapongó volt a lelkem, így aztán őt is kicsapták.

– Szép bunda, hja – jegyezte meg nyomatékosan sóhajtva, mint aki azt várja, osszam meg vele.

– Igen, igyekszem megbecsülni – hárítottam semleges hangon a kétes dicséretet, és próbáltam közben emelt fővel gázolni a latyakban, ami nem volt túl könnyű, mert folyton néznem kellett, hová lépek.

– Jól boldogultok mostanában, látom, Mici is nagy lábon él – sóhajtozott tovább az elűzött pária, és egyre inkább úgy sejtettem, hosszú távon ebből csőbe húzás lesz.

– Megvagyunk, hát igen, és segítünk egymásnak, ahol tudunk.

Folytatás

Róma az orrom előtt

Fehér Cica

Kedveseim, visszaugrom a jelenbe beszámolóim sorában, mert ezt a hírt feltétlenül hallanotok kell. Még én sem merem elhinni, de… Rómába megyek!

Még alig másfél hónapja, hogy Micusom hazajött a horvát tengerpartról, aminek mindannyian csodájára jártunk, mert ritkán adódik ilyen lehetőség az életben, erre most a háziaktól hallom, hogy megyünk Rómába! És én is! Az az igazság, az izgatottságtól alig tudom elmondani, de megértitek talán – nem láttam még soha semmit abból a tájból.

Eleinte csak le-föl rohangásztam, hogy a frizuraigazítással kellene kezdenem, vagy egy gyors fogyókúrával, esetleg szellemileg vértezzem fel magam, vagy kicsit a talpaimat erősítsem meg a nagyobb gyalogtúrákhoz, aztán mintegy megvilágosodva eszembe jutott Bogumil úr. Hát persze, hogy őt kell megkérdeznem, mik a legfontosabb teendők ilyenkor, hisz már annyifelé járt. Egész biztosan Róma sem maradt ki neki.

Frizuraigazítással kellene kezdenem, vagy egy gyors fogyókúrával, esetleg szellemileg vértezzem fel magam?

A friss hírrel átkocogtam tehát öreg barátomhoz, aki a hűvösebb ősznek megfelelően már nem a kerti karosszékben múlatta az időt, hanem behúzódott a házuk egyik szobájába, a kertre néző ablak mögé, a párkánypárnára. Ilyenkor csak meg kell zörgetnem az üveget, és ha nincs nagyon hideg, egy pokróccal felszerelkezve kitelepszünk a diófa alá a fonott székbe. Egy kis meleg tejecske közben jól esett volna (jaj, említettem már, hogy Mici a wellnesspark téli szünetének idejére nyitott egy tejecskézőt? Igen kreatív a csaj, a jég hátán is megél. Nem is panaszkodhat a forgalomra, csak épp ezt sem verhetjük nagydobra, akár a wellnesst, mert a háziak nem vennék jó néven. Valahogy minden vállalkozásnál felmerülnek ezek a bosszantó jogi aggályok. Na, de ezt majd egy későbbi alkalommal mesélem el.) Akárhogy is, jól esett az öregurat hallgatnom, mert ahogy sejtettem, jól ismerte Rómát és az egész itáliai tájat. Azt mondta, a magunkfajtát is nagyon kedvelik arrafelé, számoljak vele, hogy sok elszármazott rokonba botolhatok, ha mégoly távoliakba is.

Folytatás

Szergej, a macsó

Fehér Cica

Egészen meghökkentően kezdődött. A szerszámtároló rekesz tetejéről, a kapu mellől kémleltem az utcát: az alkonyati események mindig sokkal érdekesebbek a fényes nappaliakhoz képest.

Egyrészt ilyenkor érkeznek haza az egésznapos sürgés-forgásból a jobb módú szomszédok, másrészt a kétesebb elemek is elkezdenek kiszállingózni az utcára, akiknek az éjjel jelenti a nappalt.Egyébként is szeretem, ahogy kicsit hűvösebbé válik a levegő, és a csípőssége átjárja az orrom. Itt, a Rózsadomb lábánál nagyon sokféle illat keveredik; így ősszel a kerítésre felfutó repkények virágzása és a fonnyadó bodza nyom el mindent. Ahogy arcomat az égnek tartva épp e kettőt próbáltam elkülöníteni, neszezést hallottam a kapu melletti sövény felől, de nem pont onnan, ahonnan mi szoktunk bejárni. Tehát valami idegen lehetett. Hátrébb húzódtam egy kicsit, hogy jobban lássak, engem viszont ne lehessen észrevenni, amikor is betámolygott a kertbe egy akkora hím, amilyet még életemben nem láttam. Ugyancsak fiatal és erőteljes volt, mandulavágású szeme zölden csillogott, a válla olyan széles volt, hogy két kandúrnak is elég lett volna. Egy kis görbület is volt a gerincén középen, mint az ökölvívóknak, a járása is rájuk emlékeztetett, a lábai meg, mint az oszlopok. A nagy busa feje előre-hátra ringott, ahogy hanyagul lépkedett, és a… bocsássatok meg, de ki kell térnem a farkára, mert attól elállt a szavam, olyan határozottan viselte. Fekete volt, mint mindene. Nyeltem egyet és hátralestem, hogyan tudnék hangtalanul még jobban visszahúzódni, ahonnan kifigyelhetem, merre tart, amikor is lecövekelt a magnóliabokor mellett, és kásás hangon megszólalt. „Van valami kaja?”

Közelebb merészkedtem a nagy marha macsóhoz.

A hangja inkább kutyamordulásra emlékeztetett, minden lágyságot és jómodort nélkülözött, már csak emiatt sem éreztem kötelességemnek, hogy válaszoljak, de már maga a kérdés is zavarba ejtő volt. Abban sem voltam biztos, hogy nekem címezte, de miután senki fia nem volt belátható közelségben, visszakérdeztem. „Kaja…?” „Mondtam, hogy jövök, nem?” – ásította, azzal az oldalára dőlt, mint egy megbillenő oszlop, és elfeküdt a magnóliabokor tövében.

A mindenit – gondoltam –, nem tűnik épp betegesnek, sőt, úgyhogy ez mégiscsak furcsa… És hogy baljós sejtésemnek utánajárjak, közelebb merészkedtem a nagy marha macsóhoz. Úgy volt, ahogy sejtettem. Részeg volt, mint a csap.

Folytatás

Bogumil úrral, a kertben

Fehér Cica

Ma meglátogattam kedves öreg barátomat, Bogumil urat. Azért beszélnék róla nektek, mert Bogumil úrral igen jó  barátságot kötöttünk két nyárral ezelőtt, és azóta sem feledkezünk meg soha egymásról.

Akkor fogadott a bizalmába, amikor rátaláltam egy tőlünk néhány utcányira burjánzó aranyeső-bokor tövén. Valami csúnya lábsérülést szenvedett, és annyi ereje sem maradt, hogy hazavonszolja magát. Alaposan megijesztett: szemlátomást már akkor sem volt épp fiatal, és ugyancsak elhagyta az ereje. Ott maradtam mellette végig a lábadozása idején, gondoskodtam az élelméről és a lehetséges kényelméről, s amikor már látszott, hogy jobban van, megjött a mesélőkedve is. Egészen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy Bogumil úr egy igazi matuzsálem. Mindent tud a környékünk múltjáról, s mivel ősei is itt nőttek fel, még a több nemzedékkel ezelőtti történelemről is pontos információi vannak. Ráadásul egy világfi. A családja több ága is külföldi kapcsolatokkal büszkélkedhet, mi több: nevét is ennek köszönheti.

Ez az ember nagy történetmesélő, és ettől lett olyan nevezetes világszerte.

Valamely felmenője állítólag egy híres-neves csehországi úriember környezetében éldegélt, aki igen-igen kedveli a magunkfajtákat, Bogumil úr rokonaiból egész kolónia él körülötte. Ez az ember nagy történetmesélő, és ettől lett olyan nevezetes világszerte. Meggyőződésem, hogy Bogumil úrra is így ragadhatott valahogy e tehetség, mert amikor ő mesél valamiről, egészen megfeledkezem az idő múlásáról is.

De ez még semmi. Gyanítom az öregúrról, hogy egykor nagy kujon lehetett. Bár a szemhéja már kissé leereszkedett, a tekintete csillogása nem olyan vakító, mint egy fiatal macsónak, a bundája csöppet fénytelenebb és lassabb is a mozgása, de mégis: a tartása egy vérbeli gentlemané.

Folytatás